Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-11-03 / 10. szám

SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 1991. NOVEMBER 3. Ipartelepi kórkép Csak az ingatlanértékesítés segíthetne „Könnyű" dolga volt Balogh Lajos igazgató úrnak, amikor a szekszárdi önkormányzat ülésén a Totév helyi munkáiról kellett beszámolnia. Elég volt annyit mondania: nulla. Az építőipart sújtó, immár ugyancsak tartós dekonjunktúra következtében Tolna megyében kapacitásfölösleg van, a közelmúltig tanácsi, ma önkormányzati építőipari vállalatnak nemhogy Szekszárdon, de még a környékén sincs megbízatása. Az egykor kétezer fö foglalkoztatására, mai árszinten számítva évi kétmilliárd forintos árbevétel elérésére létrehozott, majd többszintes épületek, nagy létesítmények építésére szakosodott vállalatnál a nagy megyei beruházások - PAV, tejipari váílalat, SZHV - befejeztével, újak indítása híján már egy évtizede megkezdődött a lassú hanyatlás. A folyamat 1989-90ben fölgyorsult. Mára a cég dolgozóinak száma hatszáz alá csökkent, s nemcsak a géppark jelentős része áll kihasználatlanul, de a vállalat tulajdonát képező 14 hektáros területnek és 400 millió forint értékű épületingatlannak a kétharmada is fölösleges, üres, csak a veszteséget növeli. A Totév vagyonának nagy részére kitehetnék a táblát: ELADÓ! Miként a süllyedő hajót, ha nem is dalolva, de önként hagyta ott a vállalatot az évek folyamán ezernél is több ember. Kifejezett létszámleépítésre csupán egy esetben, ez év nyarán került sor. Ahogyan Balogh Lajos is fogalmaz: csőbehúzásos módszerrel, de kétségkívül eredményesen. Fölszólították a részlegvezetőket - privatizáció ürügyén -, hogy készítsenek pályázatot, miként tervezik a kezük alá tartozó területet irányítani - kft-ként. A pályázatok beérkeztek, amelyekből az derült ki, hogy nagyon sok eszköz, berendezés fölösleges, de ugyanígy a létszám egy része is. Volt olyan csoport, amelynek vezetője nyolc emberrel tervezte elvégezni magánvállalkozásban azt a feladatot, amelyet Totév-esként huszonnyolccal látott el. A privatizáció elmaradt - vagy csak kevéssé valósult meg - a racionalizálást elvégezték. Ekkor 120 embernek mondott föl a vállalat. A vagyon terhére végzett selejtezés és a létszámleépítés után a Totév versenyképessé vált a környék új, rugalmas kis építőipari szervezeteivel szemben, de már ez sem segít. Hiába nyernek versenytárgyalásokat, hiába lenne mégannyi munkájuk, a korábban fölhalmozott veszteséget már alig képesek cipelni a hátukon. Magas kamatú, rövid lejáratú hitelekkel, büntetőkamatokkal terhelt hátralékokkal nem tudják a végtelenségig finanszírozni a fennmaradást. Egyetlen megoldás az ingatlanértékesítés lenne - mondja az igazgató. Tévedés ne essék: nem olyan területekről, épületekről van szó, amelyek eladásával a vállalat tevékenysége tovább szűkülne, amelynek értékesítése által - úgymond - a jövőt élnék föl. A mai Totév működőképességét egyáltalán nem érintené, ha sikerülne megszabadulnia 300 millió forint értékű fölösleges, sőt a kényszerű állagmegóvás miatt szüntelenül veszteséget termelő vagyonától. Ha sikerülne megszabadulni tőle! De az ingatlanpiac halott, értéken alul sincs kereslet, hiába lesné a vállalat a vevő minden gondolatát, kívánságát. A meghirdetett 300 milliós vagyonból mindössze 10 milliónyi kelt el eddig. A túlélésre persze vannak próbálkozások. Nyár közepétől működik addig szintén teljesen kihasználatlan területen - egy vámszabad terület, melynek forgalma föllendülőben van, s ennek az eladására van némi esély. Talán még kelendőbb lesz a „portéka", ha novembertől beindul a vámudvar is, illetve ezt követően a kereskedelmi vámszabad terület ipari vámszabad területté is bővül. Úgy, ahogy, zajlik a privatizáció is. Erről azt mondja Balogh Lajos: „a jelenlegi formájában teljesen őrültségnek tartom". A privatizáció ugyanis az állami tulajdon eladása lenne magánkézbe, fizetőképes kereslet híján viszont csak az állami tulajdon elherdálásáról lehet beszélni - véli. Hiányolja a munkavállalói privatizációs programot, ezért más megoldásra kényszerültek, amikor létrehoztak néhány kftt. Vegyük például az asztalosüzemet, amely 50 milliós vagyonnal dolgozik, a kft. törzstőkéje mégis csupán 3 millió forint, s ennek is csak kis hányada (a tényleges vagyonnak max. 2-5 százaléka) kifejezetten magántőke, a többi a Totév-é. A kft. a 3 millió és az 50 millió közti „különbséget" béreli a Totév-től, s léte kifejezetten attól függ, hogy mekkora a bérleti díj. Ezt a felemás privatizálást is folytatják azonban - novemberre létrejön egy részvénytársaság -, mert a működő részek így leválhatnak az „anyáról", s ha óriási pénzügyi gondokkal is - hiszen forgóeszközük nevetségesen alacsony lesz -, de a korábban fölhalmozott veszteségek terhe nélkül működhetnek tovább. A vállalaté - mintegy 70-80 emberé - marad a „balhé és a vagyon". Előbbi, a veszteség mintegy 150 millió forint, ezzel szemben az utóbbi 400 millió forint. Ez ugyebár normális piaci feltételek mellett akár problémamentesen is kezelhető lenne, pillanatnyilag azonban erre nincs esély. A Totév jelenlegi formájában a működésképtelenség és fizetésképtelenség határán áll. Ennek ellenére több embernek már nem kell attól tartania, hogy „leépítésre" kerül, legalábbis a Totévtől. Hiszen a létszám nagyobb része átkerül a társaságokhoz, a „maradékra" pedig továbbra is szükség lesz a funkcióhoz - ti. a balhé kezeléséhez. - ri Visszhang nyomán Kiegészítés Múlt heti számunkban megjelent egy inteijú dr. Tollár Tiborral, Szekszárd egyik ötvenhatos hősével, későbbi szenvedő alanyával. Tollár úr említést tett az akkori börtönparancsnokról, akinek a leváltását akkoriban ő hirdette ki a nemzeti bizottság nevében, s aki ezért később bosszút állt rajta, mikor az ÁVH-s pincéből fölkerült a kevesebb borzalmat jelentő büntetés-végrehajtási intézetbe, mert ott nem tették ki lelki terrornak, „csak" megverték néha a leváltott parancsnok köszöneteképpen. Szerkesztőségünket felkereste a cikk nyomán Kurucz János, aki 1954-től 1978-ig volt a szekszárdi intézet parancsnoka, kivéve azokat az ominózus időket, mert akkor Budapesten tartózkodott továbbképzésen, s csak 1956. november negyedikén tért haza, s vette át újból a parancsnokságot. Mivel vél^ ménye szerint az írásból nem világli^B ki eléggé, hogy nem őt, hanem az őt^^ helyettesítő Sárközi Sándort váltotta le Tollár doktor úr, tehát nem ő állt boszszút rajta később, hanem az említett Sárközi úr, ezért azt kérte tőlem, hogy ezt egyértelműen újam le. Ezennel ez megtörtént. Kurucz úr azt is közölte, hogy a parancsnoksága alatt egyetlen foglyot nem bántalmaztak a szekszárdi intézetben fizikailag. Tollár úr ezt hallván felháborodásának adott hangot, s korábbi szavait újólag megerősítette. Az igazságtevés nem az én feladatom. Wágner „A kis halnak meg kell ennie a nagy halat!" A Tolna Megyei Vállalkozásfejlesztési Alap keddi ünnepi közgyűlésének egyik díszvendége Ole Koch úr volt, Dánia magyarországi nagykövete. Az ünnepi eseményt követően interjút adott lapunknak: - Nagykövet úr, hogyan ítéli meg Magyarországjeientegi gazdasági helyzetét? - Véleményem szerint sokkal jobb helyzetben vannak - gondolom, ezzel nem mondok újat -, mint a környezetükben lévő többi volt szocialista országok. Önöknek van a legnagyobb esélyük arra, hogy nem túl hosszú időn belül komoly gazdasági fejlődésen essenek át, remélem, ebben a dániai gazdasági egységekhez fűződő, s a jövőben még kialakítandó kapcsolatok is segítik majd Önöket. - A beszédében többször említette, hogy a dán cégek többsége a kisvállalkozás kategóriájába tartozik, ám ez nem baj, mert a kisüzemnek hatalmas előnyei lehetnek a naggyal szemben, például a rugalmasság, a specializálódás terén. Ön is tudja azonban, hogy a magyar cégek többsége nagyvállalat, hogy lehetne ezen segíteni? - A recept egyszerű, a gyógymódot privatizálásnak hívják, a magántőke ugyanis biztosan megtalálja működéséhez az optimális méreteket. Persze tudom, hogy a szocializmus negyven évének következtében kevés az országban e célra mozgósítható tőke, talán nagyobb arányban is be lehetne engedni az országba külföldi befektetőket, illetve meg kellene találnia a gazdasági vezetésnek a privatizáció meggyorsítására a lehetőségeket. Mint a beszédben céloztam rá, Dániában a „small is beautiful" elv érvényesül, tehát „a kicsi szép" - mondta Koch úr a maga érdekes akcentusával - a kisvállalatok túlsúlyának kell jellemeznie a gazdaságot, abban az esetben működhet jól. - Az Önök példájára lefordítva tehát ez azt jelenti, hogy a „kis halaknak meg kell enniük a nagy halakat!". Ha ez bekövetkezik, úgy érzem, nincs akadálya annak, hogy utolérjenek majd minket gazdasági fejlettségben. - A dán cégek szívesen keresnek kapcsolatokat magyar üzemekkel? - Igen, tudomásom szerint már tizenhat dán-magyar vegyes vállalat működik az országban, foként a gép-és az élelmiszeripar területén, ez utóbbi az a része a gazdaságnak, amelyen a második világháború előtt is komoly kapcsolataink voltak. Azt hiszem, komoly jövő előtt állnak gazdasági kapcsolataink. - Nagykövet úr, köszönöm a beszélgetést! W. D. / Koch úr: „a kicsi szép"