Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-10-27 / 9. szám

1991. OKTÓBER 27. SZEKSZÁRDI 5 Ünneprontók Tisztában vagyok vele, hogy í ezzel az írásommal magamnak is I úgymond keresztbe teszek, mert minimum rosszindulatú álnok J perszónaként emlegetnek majd bi\ zonyos körökben. De bevallom, < nem igen törődöm vele, s nem csupán azért, mert jól tudom, eb; be a kategóriába már nagyon soka< katekatulyáztak be, s e szám a toi vábbiakban is legalább olyan temí póban növekszik, mint hajdanán a jj partizánoké, utóbb pedig a politi] kai elítélteké, megbélyegzetteké. Mert hát ilyen az élet. Dehát nem erről akarok most l szólni, hanem az október 23-i ünnepünkről, a Magyar Köztársaság j kikiáltásának második évfordulójáI ról és az 1956-os forradalom és I

szabadságharc 35. jubileumáról. Megyeszékhelyünkön a város önkormányzata ünnepi ülést tartott, amelyen posztumusz díszpolgárt j avattak egy olyan férfiú személyében, aki tagja volt a Nemzeti Bij zottságnak, s aki a szegények istá! pólója volt felnőtt élete során ; mindvégig. Amikor az özvegy átvette az erről szóló díszoklevelet, a ! teremben magasztos érzés lett úrrá mindenkin. Ám az idős hozzászóló eltiporta az ünnepi hangulatot, számon kérve a testülettől, miért nem ítélte oda a címet a másikjavasoltnak is. Igaz, „elnézőleg" hozzátette azt is - idézve Lukács evangéliumából - „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Fölmerült az emberben, vajon honnan volt tudható, hogy a címnek ezen esztendőben két várományosa volt? Hiszen erről a testület zárt ülésen tárgyalt és titkosan döntött. Vajon valaki, vagy valakik fittyet hánytak a kötelező diszkrécióra? S ha így volt, az sem jelenthet jogosítványt az ünneprontásra. Úgy gondolom, hogy aki megengedte magának a furcsa tónust, a mégfurcsább jelzőket és kitételeket, annak kellett volna legjobban óvnia az ünnep meghittségét. De nem tette, sőt vindikálta magának azt a jogot, hogy mindazokról, például a rendőrségről - akik az ünnepet a szokásoí<hoz képest mássá, újszerűvé, a gyerekek számára valamiképpen emlékezetessé akarták tenni, rosszindulatot feltételezett. A legszomorúbb talán az volt, hogy a hivatásos politikus sem tett nagyon másként, mi több, diktátumot intézett a város választott képviselőihez, miszerint van még három évük, hogy jóvátegyék, amit most elrontottak. Lehangoló és meghökkentő volt az idős férfi hozzászólásának az a sugallata, hogy nem csak a múltat, nem csak a jelent, hanem még a jövőt is gyűlöli, mert olyan generációk nőttek fel, s viszik tovább a stafétabotot, akik hazug tanáraik bűnéből következően nem tudják mi az igazság. Az ünneplésre összegyűltek tanácstalanul néztek egymásra, vagy sehova. Mert olykor úgy tűnt, mintha a szavak nem a nemzeti egységért, hanem a demokrácia ellen zengtek volna. V. Horváth Mária Sodorvonalban íróasztal Bölcskénél, a Duna-parton álldogálunk. Várjuk, hogy értünk jöjjenek. A folyamszéli sekély víz tisztának tűnik. Jól láthatók a kagylók, a kavicsok. Beljebb mintha kis halakat is látnánk. De ez nem egészen biztos. Nem türelmetlenkedünk, hiszen jól tudjuk, időbe telik, mire elindulhat értünk a „vízilak" (búvártag, merülőponton) mellől a motorcsónak. A víz után az eget kémleljük. Rendesen nyomakodnak a felhők. Csöppnyi rést sem hagynak a Napnak. Csak eső ne legyen! Ez a sóhaj nem magunkért szól. A régészekért és a búvárokért. A régész-búvárokért és a búvárrégészekért. Azokért a nyolcakért, akik már ötödik napja élik nomád életüket a Dunán, hogy minél többet #

kutathassanak a római kori erődből. A motorcsónak érdekes kerülőívet ír, mire hozzánk ér. Nyilván kikerüli az erődítményt és a sodorvonalat. Ugyanis a bázis a Duna legerősebb sodrában „cövekelt le". Csöndör Gyula, a merülésvezető - öttagú csapatával a Dunaferr-búvárklub „színeiben" régészkedik - hellyel kínál a csónak aljában. Dr. Gaál Attila szekszárdi régész pedig túlkiabálva a motorzajt, lelkesen magyarázza, milyen új leletekre bukkantak az elmúlt napokban. Közeledve a bázishoz, fölismerjük dr. Szabó Géza - szintén fanatikus régészt. Tetőtől talpig búvárszerelésben üldögél a Duna közepén kialakított alkalmi irodájában. Asztalkája fölé görnyedve rajzol. Kiderül, hogy ott alig húszcentis a víz, s igen praktikus e megoldás, mivel egy-egy merülés és mérés után nyomban folytathatja az erőd alaprajzát. Az olvasó bizonyára elnézi, sőt kifejezetten egyetért, hogy e hasáboelsősorban nem a víz alatti régé^Kt hazai úttörőinek kutatási eredményeiről szólunk, hiszen néhány hete interjút közöltünk Szabó Gézával, aki minderről részletesen beszámolt. Most elsősorban a nomád életről, a megszállottságról, a munkakedvről, a víz feletti és alatti hangulatról szeretnénk beszámolni. Ám ehhez tudni kell, hogy a két kiváló régész éppen azért végezte el a búvártanfolyamot, hogy ők maguk is merülhessenek, hogy saját szemükkel a helyszínen is láthassák, mit rejt az öreg Duna, ami az idők során nagyot változtatott útvonalán. Azon meg sem lepődöm, hogy a búvárokból az esztendők során már-már régészek lettek. Azon inkább csodálkozom, hogy miért októberben végzik e munkát, hiszen a víz hőmérséklete alig éri el a tíz fokot. - Ez minket alig zavar. Megszoktuk már - mondják. - Biztos, hogy nyáron kellemesebb lenne. De most jött össze a rávaló. A megyei múzeumnak mostanra sikerült összeszednie harmincezer forintot. - Ez mire elég? - kérdem úgy, hogy tudom is a választ. - Jó kérdés! - hallom, de kifejtik, hogy ez is valami. Viszont a búvára Duna közepén szövetség is hozzájárult a kutatáshoz százezer forinttal. Erre igazán elismerőleg bólintok, s nincs képem megismételni a kérdést, ám belátom, hogy arról sincs mit érdeklődni, hogy azt a hatalmas, szarkofág aljának tűnő követ miért nem daruval húzatták ki. Arra kell törekedniük, hogy kevés pénzből sokra menjenek. A csapat napjában egyszer eszik kizárólag saját készítésű - főtt ételt, s amikor a víz már nagyon kihúzta őket, bekapnak néhány falat kenyeret. Csak úgy, állva. És folytatják a munkát, mert hamar beesteledik. Kiderül, hogy a Soros Alapítvány illetékesei kérvényükkel nem foglalkoztak, noha enyhe minősítés azt mondani, hogy ez a kutatási forma és már az eddigi eredmények is európai jelentőségűek. Erről, illetve ennek többszöröséről erősít meg Soproni Sándor régészprofesszor, az erődök kiváló ismerője, majd a bélyeges téglák ismertetésébe fog. Az Ofran Maxenti feliratúak II. Konstantinus korában készülhettek, a 350-es évek második felében. Néhány szót váltunk az őstulokszarvról és a bronzsarlóról, melyeknek épsége ugyancsak a víznek köszönhető. Más téma az a rengeteg kasza, amit szintén e területről hoztak föl. Gaál Attila először a föltételezésüket adja elő, majd a minden bizonnyal igaz történetet. Ezt egy öreg pecástól tudja, aki úgy mesélte, hogy 1940-ben egy Rusze nevű bolgár hajó itt futott zátonyra. A rakományt - gyufát, írógépeket, kaszákat - elnyelte a víz. A bölcskeiek akkor jócskán szereztek a török pecsétes kaszákból, melyek kiváló minőségűek. Az öregnek még most is van nyélen belőle, s azt használja. Közben előkerül Soproni profeszszor távcsöve. Azon át gyönyörködünk a tájban. Amott a vízen kacsák úsznak, a vízbe nyúló földnyelven gémek „lebzselnek". Mégpedig a nép adta nevükön a „fosgémek". Ezek a jószágok röptükben is elvégzik a dolgukat. S ha találat éri valakinek a ruháját, bizony megszédül a szagtól. S ha nyomban nem mossa le, a kelme színét is kiviszi. Későre jár. Valamennyien kimegyünk a partra. A bázis is kint tölti az éjszakát. A rajta levő sátorban egyegy valaki strázsál (és kicsit alszik is) éjjelente. A többiek a helyi sportegyesület öltözőjében, gumimatracon hajtják álomra a fejüket. Élringatni egyiküket sem kell. -vhmFotó: kapfinger »