Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-10-27 / 9. szám

1991. NOVEMBER 10. , szekszárdi VASARNAP 145 H gy ér/i magát ma, 1956. október huszonharmadika évfordulóján? - teszem fel az első, banálisnak tűnő kérdést, a válasz azonban annál meglepőbb: - Nagyon rosszul! - ?! - Nem ezt akartuk! Akik annak idején az életüket feláldozták, vagy súlyos börtönbüntetéseket szenvedtek el, azok nem abban a reményben tették, hogy ma ilyen állapotok között kelljen élnie az országnak. Mi, akik akkor az élre álltunk, mert a népakarat odaállított minket, azért küzdöttünk, hogy azt az irtózatos félelmet, amit át kellett élnünk az ötvenes években, megszüntessük, és a nép életszínvonalát próbáljuk felemelni. Ma viszont azt tapasztalom, hogy a hatalomra kerülteket csak saját pártharcaik foglalják el, a pozíciókért küzdenek, gyűlölködés borítja el ^^ egész országot, s a nép sorsa nem ^Bdekli őket. Ez nekem nagyon fáj, s ezért vagyok csalódott. - Mégis, hogy kellene csinálni ön szerint? - Mi akkor magunkévá tettük Széchenyi eszméjét, aki azt mondta, hogy először a haza gazdaságát kell rendbe tenni, s nem a pártharcokat erőltetni. Ha a maiak is ennek szellemében tennék dolgukat, sokkal kevesebb gondunk lenne mára, másfél évvel a rendszerváltás után. Ehhez azonban igazi politikusegyéniségek kellenének, s nem olyan hordószónokok, akik az ígéret földjét vetítik az emberek elé a választások előtt, a megvalósításhoz azonban nincs elég tehetségük. - A harmincöt évvel ezelőtti október huszonharmadika tehát szebb nap volt. mint a mostani? - Sokkal - mosolyodik el, s réved kicsit a múltba -, s nemcsak azért, mert gyönyörűen sütött a nap s me•

[ volt, míg a mai szinte téli, hanem ért is, mert mi akkor azt hittük, hogy tényleg tehetünk valamit a népért, segíthetünk rajta, s ez lelkesítő érzés volt, sőt, felemelő. Az emberek derűsek voltak, vidámak, szó szerint felszabadultak, míg ma - komorodik el - csak az egyéni haszonszerzés, a pozíciók megszerzése, megtartása érdekli őket, ami teljesen idegen a mi akkori ideáinktól, amikért pedig nagyon sokan áldozták életüket, illetve szenvedtek át kegyetlen éveket. - Beszéljünk egy kicsit az akkori időkről, hogy kezdődött, és mi volt az ön szerepe akkor? - Ide, Szekszárdra október huszonötödikén ért el a forradalom, a városházán akkor választották meg a száznégy tagú nemzeti bizottságot, majd annak a vezetőségét. Én a Garay téren hallgattam a kollégáimmal, egy hangszórón keresztül az ott történteket, s a városházán lévők javasoltak engem a vezetők közé, mint az ifjúság képviselőjét. A nép ott, akkor megvalósította a valódi rendszerváltást, mert a munkahelyeken megválasztották saját vezetőiket, s a nemzeti bizottságnak „csak" annyi volt a dolga, hogy e döntéseket szentesítse, illetve, hogy egyik tagja elmenjen az adott helyre, s személyesen hirdesse ki a határozatot, amit a dolgozók önmaguk hoztak. Később, a felelősségre vonásnál ez lett például az én nagy bűnöm, hogy személyesen „váltottam" le ezt vagy azt... - Mikor vonták felelősségre e „súlyos" vétkekért? - Ugyanúgy, mint a többieket, következő év tavaszáig békén hagytak, én dolgoztam továbbra is az ügyvédi munkaközösségben, majd 1957 márciusában - miután Kádár hazajött Moszkvából, ahol feltehetően „rábeszélték" a megtorlásra - jöttek értem a pufajkások egyik éjszaka. A nagy dörömbölés után, kinézve az ablakon, s látva az osztagot, nem szégyellem, elmondom, megpróbáltam elmenekülni a padláson keresztül, de sajnos a nyolc pufajkás és a néhány idomított farkaskutya ellen nem volt semmi esélyem. Elfogtak és bevittek a Várközbe, ahol korábban az ÁVH cellái voltak, s ott tartottak negyvenkét napig a föld alatt, egy priccs és három takaró „társaságában" úgy, hogy nem láttam se a napot, se egyetlen embert - az ajtón keresztül kommunikáltak velem az őrök - s nem tudtam, hogy miért?! Nem szégyellem bevallani, ha nem vették volna el az övemet és a cipőfűzőmet, no meg a borotvámat, akkor biztosan megpróbáltam volna végezni magammal, annyira megviselt ez a lelki terror. Huszonnyolc éves voltam akkor. - Fizikailag is bántalmazták önt? - Ott nem, a legnagyobb kínzást azzal követték el, hogy nem hagytak aludni, ugyanis „vigyázzfekvésben" kellett „pihennünk" este, s így kellett volna maradnunk később is, de ahogy elszenderedtünk, önkéntelenül is kényelmesebb pozíciót vettünk fel, s abban a pillanatban beüvöltött az őr az ajtón át, hogy „aludjon vigyázzfekvésben!", amitől persze azonnal felébredtünk. S ez így ment egész éjszaka! Nappal pedig semmi más elfoglaltságunk nem volt, mint járkálni föl-alá a parányi cellában, s gondolkodni... A családról, s főként arról, hogy mit követtem el? S mivel tudtam, hogy semmit, ez volt a legroszszabb időszaka életemnek. - Ezután már csak jobb jöhetett... - Valóban, szinte felüdülésnek számított, amikor felkerültünk a börtönbe, hisz megláthattuk a napot, emberekkel beszélhettünk, csökkent a lelki terror. A nagy egyéni pechem csak az volt, hogy a forradalom idején én hirdettem ki a börtönparancsnok leváltását, akit később persze visszahelyeztek a hivatalába, s akkor kegyetlen bosszút állt: néha úgy megverték a talpamat, hogy domború lett, nem bírtam ráállni, térden mentem a vécéig... A vesémet is leverték néhányszpr, de hát ez már semmi nem volt az ÁVH-s pince után! - Az ítélet? - Két év hat hónapot kaptam a semmiért. Meggyőződésem, hogy kirakatpert rendeztek a központi elismerésért, hogy Tolna megyében is keményen elbántak az ellenforradalmárokkal, hiszen nekünk inkább köszönetet kellett volna mondaniuk, mert itt egész idő alatt még egy pofon sem csattant! A szovjetekkel is békésen megállapodtunk, ennek ellenére súlyos éveket szabtak ki ránk. Én 1959. április negyedikén(!) a közkegyelemmé! szabadultam, csak négy hónappal jöttem ki előbb, volt, aki öt évvel, mert mindenkinek felezték az idejét. Kint is nagyon kemény idők jöttek, korábbi barátaim, ismerőseim jó része - a bátrabbak nem - kiközösített, még köszönni sem volt hajlandó -, de a legrosszabbul az érintett, hogy nem kaptam segédmunkát sem! Még kőrakásnál, gödörásásnál sem veszélyeztethettem a szocialista gazdaságot... Szeneslegényként tudtam csak pénzt keresni, a hátamon hordtam be a kocsiról napi húsz-huszonöt tonnányi szenet pincékbe, ezt azonban az akkori hatalom tüntetésként fogta fel azt hitték, készakarva járom a várost én, ,i korábbi ügyvéd szénporosan, koszosan. Miután ezt a kereseti lehetőséget is megtiltották, végső elkeseredésemben kivándorlási kérelmet adtam be, ekkor kaptam lehetőséget arra, hogy segédmunkásként elhelyezkedhettem. - A szakmájába mikor térhetett viszsza? - Ügyvédként soha nem dolgozhattam, a hatvanas évek végén Bács-Kiskun megyében kaptam jogtanácsosi állást, később visszajöhettem a megyébe is, s mind a mai napig dolgozom, büszke vagyok rá, hogy hívnak, s higgye el, nem azért, mert 56-os voltam! Bosszúvágy egyébként nem él bennem, mert szép lassan elrendeződtek a dolgaim, a megbélyegzettséget persze egész életemben hordtam. Kissé bosszant, hogy még ma is előfordul, hogy a múltam miatt nem vesznek föl például a helyi közalkalmazottak horgászegyesületébe - még idén sem! -, de ezek már csak apró bosszúságok. Az igazi fájdalmam az, hogy ez a mostani hatalom sem becsüli meg azokat, akik 56-ban életüket vagy szabadságukat, egészségüket áldozták a szabadságért. Erkölcsi elismerésre gondolok, hiszen ezeket a fájdalmakat nem lehet pénzzel ellensúlyozni. - Ha visszamehetne ötvenhatba, újból megtenné azt, amit megtett? - Ha tudnám, hogy mára ennyire elferdülnek eszméink, s hogy a rendszerváltást követően a nép érdekei ennyire háttérbe szorulnak, akkor biztosan nem! WÁGNER DEZSŐ Fotó: Kapfinger András Aludjon vigyázzfekvésben!" Nem látszik rajta a több, mint két évi börtönélet, nem látszik rajta, hogy megkínozták, nem látható, hogy valaha kiközösítette saját szülővárosának kevésbé bátor polgárközössége, első ránézésre nem különbözik a többi hatvankét évestől, aki még dolgozik a nyugdíja mellett. Csak a szeme árulkodik valamiről, mely fájdalmasan elréved néha, mikor a harmincöt évvel ezelőtt történtekről kérdezem dr. Tollár Tibor volt ügyvédet, aki ma jogtanácsosként dolgozik.