Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-09-22 / 4. szám

, szekszárdi 1991. SZEPTEMBER 22. WASARNAP óta szívbeteg. Tizenkét esztendeje egyedül él. Kétségbe van esve, s eddig hiába ment fűhöz, fához, baját nem orvosolták. Házától, a Bethlen Gábor utcából néhány lépcső vezet a Bocskaiba. - Itt van! - mutatja a támfal repedését. - Hiába voltak itt, hiába tódozták-fódozták, csak befolyik a víz. A kis kamrafélémben megnézhetik: csupa fekete már a fa. Csatlakozik hozzá Sékura Lajos is, aki elmondja, hogy ez a rész már másodszor szakadt be idén. Június eleje óta van lezárva ez a szakasz. Sékura úr is jól tudja, hogy a pincelabirintusok nagy veszélyt jelentenek a városra. De álláspontja szerint a pinceprogram forintjait korábban sem arra költötték, amire kellett volna. - Milliárdok temetője a Felsőváros - szögezi le, majd azt is hozzáfűzi: - Végre összességében kellene látni a dolgokat. Tervszerűen és folyamatosan kellene megoldani a pincegondokat. Akkor talán a város drága forintjait nem emésztené el to•

vábbra is e városzrész, s nem kellene ht félelemben élnünk. Bese Pálné ügyét jó kezekben látja már, ettől kicsit megnyugszik. Mi pedig Szeleczki Józseffel, a városüzemeltetési és beruházási iroda vezetőjével beszélgetünk: - A régi, hagyományos értelemben vett pincebizottság megszűnt. Sem tavaly, sem idén nem kaptunk állami támogatást... hogy jövőre mi lesz, azt még nem tudni. A pincés problémakör most átkerült a Belügyminisztériumhoz. Volt már egy beszélgetés a 23 „pincés" település polgármestereivel, s reméljük, hamarosan a kormány elé kerül e települések súlyos gondja. Ezzel párhuzamosan a Pénzügyminisztérium is foglalkozik a dologgal: a jövő évi költségvetési tervezetben már szerepeltetnek hétszázvalahány millió forintot... Hogy a tervezetbe bekerült, az már egy dolog. Amúgy, amikor a város költségvetését tárgyaltuk, s látható •

olt, hogy nem számíthatunk állami ámogatásia, mi is beállítottunk 20 millió forirttot, de a korábbi évek tapasztalataiból tudjuk, ez csupán a veszélyelhárításra, illetve kárelhárításra elegendő csak. A testület ezt el is fogadta, mert szemléltetni tudtuk, hogy mit jelent egy-egy pinceomlás. Negyedik találkozás A Kápolna tér kellős közepén állunk. Dr. Tóth Csaba széttárja karját és körbe mutat. - Ez a város csodálatos kapuja. A természetből itt jövünk be a városba és fordítva. Ez nem a falu vége... Ezzel a térrel kellene valamit kezdeni. Valami hozzá méltót, nagyon szépet. Hogy sikerül-e elkezdeni legalább valamit a következő három évben, amíg képviselők leszünk még... azt nem tudom. Most folyik az általános rendezési terv módosítása... Talán egy „közösségi házat" lehetne építeni...de ez csak álom. Amúgy meg? Valóban kellene valami. Járna ezeknek az embereknek is egy hely, a Kálvin téri templomom kívül, ahol összejöhetnének. Igaz, van a felsővárosi asszonyok klubja. Van egy söröző, a Fáradt kapa kocsma... Es mintha elvágták volna. - Hogy milyenek az itt élő emberek? Okosak, józanok, gondolkodóak és tisztelik egymást. Számomra a józan paraszti ész többet jelent a legkifinomultabb technikai gondolkodásmódnál. Egy hasonlat jut eszembe. Nézzen meg egy cizellált gyertyát. Amikor azt meggyújtjuk, a finom, míves részek lemorzsolódnak róla. Az itt élőkről nem olvadtak le a lélek finomságai, a fontos apró rezdülések. Törődnek egymással, figyelnek egymásra. - A nagybödői vízátvezető átépítésével párhuzamosan az ivóvizet is meg kell oldani. Igaz, az ott élőknek némi anyagi áldozatot vállalniuk kell. Hogy ez idén, vagy jövő tavasszal következhet, azt nem tudom. S beszélgetünk mindenről. Bizonyos területek hátrányos helyzetéről, a város legnagyobb, kétmilliárdos vagyonegységéről, a lakásokról, az elidegenítésükről, eladásukról, a bonyolultnak látszó dolgok pofon egyszerűvé tételéről, az olykor bezavaró bürokrácia útvesztőiről. De nem veszem zokon, hogy a természetért, a szépségért, a kifürkészhetetlen felhőországért rajongó képviselő nem néz rám. Belefelejtkezik a természetbe, az itt-ott kivillanó rozsdafoltokat mutatja, s hallgattatja a „völgyek bús neszét". „Varázs itt minden" mondja, majd ragaszkodik hozzá, hogy elmenjünk egy szurdikhoz. Még soha nem jártam ott. Ő otthon van az örök időktől összekapaszkodó ágak és a meredek löszfalak félelmetes folyosóján. Szívből szól, amikor erről beszél, akkor is nyitott, amikor a szakmaváltoztatásáról faggatom (belgyógyászból hogyan lett fogorvos), de akkor csillan föl igazán, amikor hitéről és két kislányáról és a legkisebb, ám legfontosabb sejtről, a családról beszél. Egyszerűen fogalmazva: ilyen talán egy boldog ember. Hogy rengeteget dolgozik akár a testületben, akár a munkahelyén, akár a házán, az őt csöppet sem zavatja. Hiszen - nagyképűség és elfogultság nélkül mondhatja - mert már bizonyított - az övéiért teszi, amit tesz. V. Horváth Mária Fotó: B. Juhász Mária