Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-09-22 / 4. szám

1991. SZEPTEMBER 22. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 Mennyibe kerül a táskába való? Szeptember közepe, hétfő reggel. Már vagy egy órája járom a szekszárdi utcákat, figyelem a munkába sietőket. Hét óra után megfiatalodik az utca, egyre nagyobb tömegben tűnnek fel az iskolások. Megpakolva hatalmas, kitömött táskákkal és egyéb kiegészítő csomagokkal. Gyorsan megnyugtatom az olvasót: most nem az iskolatáska súlyáról és az ezzel összefüggő, gyerekeinket megnyomorító fizikai terhekről lesz szó. Sokkal inkább arról, mint azt a cím is sugallja, hogy mibe kerül a családoknak a „táskába való", illetve arról, hogy az iskolakezdéssel járó súlyos anyagi terheken hogyan tudnak enyhíteni a helyi önkormányzatok. M. M., harmadikos tanuló, anyukájának elmondása szerint ezt az évet olcsón úszta meg a család. Ugyanis a könyvekre 300 Ft körül költöttek, ehhez még hozzájött egy 360 Ft-os an^fc nyelvkönyv, a papírboltban a fü^Hxekért és egyéb kiegészítő felszerelésért - színes, vízfesték, tempera stb. - 600 Ft körül fizettek. A táskát is ki kellett már cserélniük, ez 680 Ft-ot jelentett. Új tolltartóra - 300 Ft - és új tornacipőre - 400 Ft - is szükségük volt. A tornaruhát és a melegítőt még nem cserélték le az idén. Végül be kellett szerezniük az egyébként majd az iskolába vándorló papírzsebkendőt, szalvétát, WC-papírt. Bárhogy is számoljuk, ez a szerény kiadás egyetlen harmadik osztályos gyereknél mintegy 3000 Ft-ra rúg. Mibe került volna ez az iskolakezdés akkor, ha több dologra is szüksége lett volna M.-nek, vagy ha teszem azt M. már nyolcadik osztályos lenne. Ezt elképzelni sem merem. Ezek után nézzük: ki fizeti a révészt? Azonnal szögezzük le, hogy attól függ. Attól függ, hogy a kérdéses iskolaköteles éppen melyik településen él. Ugyanis jelen politikai, gazdaságpolitikai, szociálpolitikai stb. körülményeink között a döntés a helyi önkormányzati testületek kezébe vagyon helyezve. E testületek pedig erről a kérdésről meglehetősen szélsőséges módon gondolkodnak. A fenti állításom igazolásaként kiválasztottam - bevallom, önkényesen - öt települést. (A választás során csak részben voltam önkényes, arra ügyeltem, hogy a települések lakosai a Szekszárdi Vasárnap vagy már meglévő, vagy a jövendőbeli olvasótáborához tartozzanak.) Szekszárdra, Kakasdra, Decsre, Őcsényre és Bátaszékre esett a választásom. A probléma kiderítése érdekében felkerestem a fenti települések polgármesteri hivatalát. Kérdezősködésem után az alábbi kép alakult ki bennem. Vannak önkormányzatok - pl. Decs, Kakasd -, amelyek minden tanuló számára teljes egészében ingyen biztosítják a szükséges tankönyveket - Decsen a füzeteket is. Nagy Zoltán, a decsi polgármester úr és Miklós Istvánná, a kakasdi jegyző tájékoztatása szerint az étkeztetés finanszírozására és egyéb ún. segélyek kifizetésére is marad pénzük. A szekszárdi képviselő-testület a tervezett étkeztetési és szociális juttatások mellett - mint ezt lapunk 2. számában olvashattuk tankönyv-hozzájárulás címén 100 Ftot fogadott el. A bátaszéki önkormányzat fizet segélyeket is, hozzájárul az étkeztetéshez is. Ezenkívül 980 tanuló közül 600-nak megvásárolja a tankönyveit is. Őcsényben elsősorban az étkezési díjak alacsonyan tartásával, étkezési hozzájárulással és egyéb szociális segéllyel járulnak hozzá a családok anyagi gondjainak enyhítéséhez. Jogos a kérdés: miből fizetik az önkormányzatok a taneszközöket és az egyéb segélyeket? Úgy tudom, két forrásból. Az egyik a saját bevételüket terheli, a másik a Népjóléti Minisztériumtól ered. Ennek az utóbbinak a nagysága elsősorban attól függött, hogy az önkormányzatok menynyi pénzt szántak eredetileg költségvetésükben a segélyezés megoldására. Ahol eleve többet szántak a fenti kérdés megoldására, ott többet, ahol pedig kevesebbet terveztek, ott kevesebbet is kaptak. Végezetül kikívánkozik belőlem egy probléma. Most akkor az iskoíáskorú gyerekeknek ingyen jár a szükséges taneszköz, vagy pedig nem jár ingyen. Erre vonatkozóan jelenleg nincs semmiféle jogszabály. Azt is csak gyanítom, hogy amíg nem születik átfogó rendelkezés, addig összemosódik az önhibáján kívüli és az önhibájából szegény, illetve az érdemtelenül és a megérdemelten gazdag réteg. Ezért aztán felelősséggel eldönteni azt, hogy ki jogosult az igényelt segélyekre, majdnem lehetetlen. Viszont az iskolaköteleseket könnyű összeszámolni. Tehát egy olyan rendelkezésre - és persze központilag biztosított sok-sok pénzre lenne szükség, amely nem a segélyezési procedúra alapján könnyítene az egyre súlyosbodó táskák terhein, hanem alanyi jogon, kérés nélkül, természetes módon, magától értetődően tenné azt, függetlenül a gyerek lakhelyétől. Gyanítom, ettől még bőven lenne helye a segélyekre tartalékolt pénzeknek is. - sajt Ki - kiért? Tóni bácsi időben megcsinálta a maga külön rendszerváltását. Függetlenített üzemi párttitkárként ment nyugdíjba úgy öthat éve és jól megérdemelt pihenőidejét egy hobbijából született kiskereskedéssel toldotta meg: aranyhal-árusításba kezdett. Az átkos egypárti korszakban azonban nem ment volna olyan könynyen az efajta vállalkozás... Tóni bácsinak viszont megvolt a ma' gához való esze és a kellő kapcsolata: elintézte, hogy adómentességet kapjon. Mint azt az í ámuló szomszédság füle hallatára elmondta, az aranyhal-árusítás is értelmezhető valami módon a település alapellátásáért kifejtett vállalkozásként. Ezen okfejtés alapján, különösen pedig Pszt Í elvtárshoz fűződő régi barátságára tekintettel-jogosult a kevej seknek kijáró kedvezményre. Tóni bácsi tehát időben profilt váltott és liberálisnak állt, de kizárólag személyes meggyőződésből, párttagságot sem vállalva. Fejcsóválva mesélte például még a választások idején, hogy Kázmér doktor, a harmadik szomszéd „elektróda" lett. Pedig minek közszereplést vállalni a község „parlamentjében"? Tóni bácsinak, azt hiszem, ma sincs fogalma arról, hogy mi a különbség elektróda és elektor között. De annyi biztos, hogy valamire ráérzett. Honatyáink döntéseiben, az Ország Házában éppúgy, mint a város-, községházakban alapvető motiváló tényező a pártállás. így volt ez korábban, az egyetlen kötelező ideológia országlása idején is, csak akkor szemérmesebben szóltak erről. Tisztelet az előző és a mai rendszerben is fellelhető kivételeknek. Ma minden további nélkül nyilatkozza a kisváros népképviselője, egyébként pedig az MDF prominense, hogy törvényellenesnek tartja az újságíró faggatózását: adott esetben miért szavazott úgy, ahogy tette? (Történetesen egy nem működő intézmény megszüntetésére kellett volna pontot tenni, ám néhányan helyi ellenzékként tartózkodásukkal meghiúsították a határozathozatalt mindenfajta érv, vagy koncepció nélkül.) És hogy még egyértelműbb legyen a kép, maga a képviselő úr tette hozzá: lett volna teljes számban a többségi frakció, akkor keresztül vihették volna a döntést... Tudom, unos-untalan ismételgetett gondolat: ki kit képvisel, ki kiért van? De véletlen-e, hogy egyre több helyen hallom azt a véleményt, „nem változott semmi". Ez persze túlzás, de az élet valóban azt látszik igazolni, hogy bizonyos mechanizmusok ; kiirthatatlanok, bizonyos pozí; ciók megrengethetetlenek, bizonyos embertípusok megváltoztathatatlanok. És mi, kedves honfitársaim, még mindig nem vagyunk becsaphatatlanok. TAKÁCS ZSUZSA Domokos Eszter: Vándor dalol Európában mindhiába Szívem üres helyén repedt harang kondul: ki es kirajzottam kedves otthonombúi. Jutottam romlásra, jutottam bukásra: ki s elsiratna, nincs lelkemnek társa. Ezerkilencszázban s kilencvenegy évben adta vala az Úr: tévedésem értsem. Kisdedként tanulók: mi is az alázat. Lelkemet árulom. Meg es megaláznak. Idegen érmékkel fizetik erkölcsöm. Nincs, ki szomj lelkemnek gyöngyharmatot töltsön. Mezők lilioma megannyi sikoltás: I megszabatott az út. Helyette nem volt más. Ki es emigráltunk kies otthonunkbúi, az tengeren innen, meg az tengeren túl. Boszorkányszombaton találkozunk öszve: egymást kérdezgetjük - hí a haza - jössz-e? Az, ki indult volna szép Európába, most ismeri fel, hogy kitaszított árva. Az, ki indult volna Új Világ elébe, most tudja meg, hogyan vezekel majd érte. Az, ki elvándorolt Ausztráliába, számvetést végezve most tudja: hiába. Huszadik századnak az legvégén éltünk: mutatja lekopott könyökünk és térdünk. A sok könyöklésbül semmi sem jött összve: megaláztatásban aljasság volt köztve. Nem számít immáron, mekkora a károm, hogy átiramlottam egyetlen határon. Az számít, az számít - s hogy mennyire, félő: egésszé lenni a menekültnek késő. Nem menekült volna, hogyha ki nem dobják, hadd falják fel aljas, útonálló hordák, kik politikának tájain portyáznak. Ellenük pediglen nem véd az alázat. Csak Úr ítélete védelmez már minket: hogyha az meglészen, jogszerűen, szépen, az sok bandavezér kiadja a kincset. Akkor tán lész idő, hogy még búcsút intsek. 4