Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-12-15 / 16. szám

1991. DECEMBER 15. 7 Domokos Eszter: Paradiso Özek szemében riadalom rebben Ádám és Éva kővé dermed a kertben gidaszeliden törik az igazság a fényben Isten ha van most aggódik érted meg értem a fákon almák lógnak megannyi rejtett bomba s megannyit rejtett még a történelem az alomba a második világháború még most sem ért véget remélem hogy nem tudom felfogni remélem hogy nem érted. * Megvadult bikák hátán száguldunk semmibe sodró sebesség áldozatai meztelenül s nyomunkban száll a politika bekötött szemű angyala nesztelenül. * A névlajtsrtomok korát éljük ha élet ez mindegy ki szerepel rajtuk kovács vagy perez * európa sokmilliónyi nemecsek ernő és sokmilliárdnyi embrió ki nem biztos hogy felnő embrió minden gondolat melynek célja az ember lehet hogy kikaparják belőlünk valamennyit hisz az időszámításban eljött a december * édeni kert édeni állapotok mint bármely embertársam elegánsan haldokolok demokráciánk egyetlen univerzális letéteményese a halál így csupán idő kérdése - és az ember végül haza talál. Bizonyára nem vagyunk egyedül hiányérzetünkkel, amikor Domokos Eszter Írásait hiába keressük megszokott helyükön, a megyei lap hasábjain. Tudjuk, hogy nagyon beteg, de tudjuk azt is, hogy mégis ír és dolgozik valahol Budapesten. Azt is „sejtjük" mert tudnunk nem illik - miért e számkivetettség. Azt viszont csak érezzük, hogy e hiányérzet kölcsönös. Erre utalnak azok a versek, melyeket mint az őszi szelek a faleveleket, nevenincs postások tőle hoznak szerkesztőségünkbe. Tudjuk így, hogy szerető gonddal figyeli lapunk munkáját s bízunk abban, hogy eljut hozzá szeretve hívó levelünk, s végre - legalább írásaival - visszatér körünkbe. Levélféle Domokos Eszterhez! Eszter, csak írjonl Mert Eszter erre szegődött. Erre szegődött, amikor a pusztító kórral testében, s egy tisztuló korraI lelkében átsettenkedett tilos zónákon övéitől, övéihez. Övéitől, övéihez akár a dajkák ajkán hordott sorsigazító üzenet. Eszter, csak ítjon! Mert Eszter erre szerződött. Mindegy ki volt akkor a pecsét, s az aláíró. A hűség belül köttetik, s nem oldja tintanyalók hitszegése. Aki asztala s széke jogán kufárkodik mindig mulandó. Csak aki adni szegődött, azt kötelezi a szerződés, csak aki adni szegődött, az múlhatatlan. Eszter, csak ítjon! Mert Eszternek kötelező az igazság. Mert 0 ha lelkében fedelet ad, berendezi azt lakhatónak, s ha 0 maga más lélektelenségében mégis otthontalan, nem foglalhatja el szerettei helyét odabenn. Mert Eszter nem aktuális szövetkező, Eszter maga a szövetség! Eszter, csak ítjon! Mert Eszternek tudnia kell. A közösségek határai nem térképeken keresendők. Szárazföldek és óceánok, katonák rajzolta országhatárok, vagy régvolt bürokraták megyeválasztgató gyepüi a közösségek lelkén csak fájdalmas karcolatok. E határokon az első szellő átlebbenti az óriási fák apró magvait. Am e magvak által hordozott élet és életprogram mégis marad maga a fa! A bárhol meglelhető föld, humusz, tarka mező, adhat vizet, tápot, teret, ám azt amivé lesz az a mag, az ősi erdő üzenete adja. Eszter, csak ítjon! Mert örökös száműzetésre még önmagát sem ítélheti. Hol az az ítélőszék, amely azt véle megtehetné. Mert el kell hinnie, hogy ott van már ahova vágyott, hogy nem kell a harmincezer példányos mulandó fecni, 5 a halandó vámtisztviselő engedélye ahhoz, hogy áthozza poggyászát egy létidegen üzletkör határán. Igenis létezik közösség, mely szívébe zárta, akinek fáj ez az önkéntes kiszakadás. Aki számára értéktelenné válik a híd, mely sorson inneni döntésként tartja a túlsó parton, nem engedi hozzánk Esztert, vagy minket Eszterhez s ezzel Esztert önmagához. Eszter, csak ítjon! Mert Eszter már bebizonyította, hogy keskeny ösvényeken, vagy épp a járatlan rengetegben csapást verve is odatalál a lélekhez. Ne könnyezze meg, ha egy száguldó - magát vagy másokat törni kész gépcsoda letette az egyik fordulónál. Csak az első útmenti tanyáig kell eljutnia. Mi nem az országutak csomópontjain vátjuk Öt, hanem honos kis portánk tisztaszobájában, a tányér levesben, a sült krumpli lengő illatában. Eszter, csak írjon! Nekünk vagy másnak, ha kell az íróasztalfiának. Mi megtaláljuk akkor is, ha rejtve rejti. Mert az az emberi szó amire úgy vágyik, ott van nála. Ez az egyetlen még meglévő titka. S ha olykor e kincsből még nálunk is akad, mint hasábfát dobjuk együtt szűkebb közösségünket melengető tábori tüzünkre, mert erre szegődtünk mi is. Bizony Eszter, közös a számadás. Kis Pál István Harmincéves a szekszárdi megyei könyvtár Van egy hely a városban, ahova hazajárunk. Adunk és kapunk, könyveket viszünk és könyveket hozunk onnan, a szellem éléskamrájának ízes táplálékát. A könyv szerelmesei sokat olvasnak, otthoni kis könyvtárukat már betéve ismerik. Hát hogyne járnánk örömmel a gazdag könyvtárnagyapóhoz, ahol mindig van számunkra valami értékes ajándék. Gyermek nem örülhet jobban a madártejnek, mint az olvasás szerelmesei egy-egy nagy gyönyörűséget ígérő könyvnek. A polcok között úgy dőzsölünk, mint a méhek a kaptár mézzel teli keretein. Harminc év számlálhatatlan szép emlékét fogom össze egy születésnapi csokorba, amit öregek és fiatalok gondolatban átnyújtunk a könyvtár gondozóinak. A söpréstől az igazgatásig mindnyájan az olvasókért dolgoznak. Néhány forintot fizetünk csak az év elején, nem tudom hány ezren, de ezért megjár a tisztaságon kívül a meleg családi szeretet. A megye könyvtárai is az ő gondjuk, valamint a városi fiókkönyvtárak. Vizsgára készülő kutatóktól a szerelmes regényt kereső idősekig mindenki kívánságát megértéssel fogadják. Félszázaddal ezelőtt sok kis-nagy könyvtár volt ebben a városban. Mint gyermek, a Kaszinóba vittem a cserekönyveket. A megyei leváltáros kötelessége volt, hogy könyveket cseréljen. Berci bácsi zokszó nélkül végezte, hetenként kétszer, a város széplelkű hölgyeinek könyvcseréjét. Ezt tették az olvasókörök önkéntesei is, a társadalmi munkában dolgozó egyleti könyvtárosok. Egy se pénzért tette. Majd politikai okok miatt meghaltak az olvasókörök, egyleti könyvtárak. A könyveket öszszehordták, kiselejtezték több mint a felét, zúzdába küldték Herczeget, Mikszáthot, Jókait... A maradékot szamárfülesre olvasták a közkönyvtárban. Aztán a népi írók erélyes fellépésére alakulni kezdtek a könyvtárak. Sztálin-művek mellett, Jókai, Mikszáth is előjött, (Sztálin állítólag értékelte Mikszáthot), - egy fura polgári-nemzeti könyvanyag megmaradhatott. A Széchenyi utca másik oldalán könyvtárba lehetett járni, vadonatúj Sztálin-, Lenin-sorozatok mellett más értékeket is olvashattunk. Míg a megyei könyvtár a mai helyére kerülhetett, olyan ragyogó együttes készítette elő a következő évtizedek olvasógárdáját, hogy csak kalapot tudok emelni előttük. A teljesség igénye nélkül emlegetem meg Juditot, (akitől nemrégen búcsúztunk), majd Piroskát, Kálmán bácsit és a többieket. Az új helyen - már összeolvadva az utolsó időkkel -, Csöpi, Erzsi, Laci, Anikó, Szilvi, Eta, Henrik... - bocsánat a többiektől! - (édes húgainktól, öcséinktől), olyan szoros családi-irodalmi közösségben éltünk, ami magában hordozta a szellem szabadságát, a reforméhséget, a független, szabad gondolkodást. A városi könyvtárosok neveltek, ízlést fejlesztettek, eligazítottak, „lelki-gondoztak". Rosszkedvű válogatókat felderítettek, elkeseredetteket anyásan megvigasztaltak. Ezért is jó volt idejönni. Többet tettek, mint amire munkakörük kötelezte őket. Ezért ma, ha a kölcsönzőben hallgatom segítő szavaikat, meghatódom. Pedagógus társaikkal együtt őket is megilleti a kitüntető nemzet napszámosa cím. Könyvtárosok és segítőik, köszönjük a szeretetet! Köszöntjük a harmincéves megyei könyvtárt! HNI