Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-12-15 / 16. szám

1991. DECEMBER 15. , SZEKSZÁRDI HSARNAP 3 ános bácsi, hol kezdjük a beszélgetést? Napjainknál, vagy menjünk vissza néhány évtizedet? - Úgy gondolom, az én szövetségi tagságom, az, hogy jelenleg a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének Tolna Megyei Csoportjának az elnöke vagyok, annak gyökerei 1944-re nyúlnak vissza. A közgazdasági egyetemre jártam és szeptemberben még felmentést kaptunk a bevonulás alól. Aztán jött Szálasi és bezárták az egyetemeket, mindenkinek be kellett vonulnia. Érsekújvárra, az egyetemi zászlóaljhoz vonultattak be. Azt mondták, hogy karácsonyra hadapród őrmesterek leszünk és részt veszünk a kommunizmus feltartóztatásában. - Ebből nem lett semmi... - Természetesen. Ausztrián keresztül szállítottak a front felé. Melkben vagoníroztunk be. Kiképzetlen •

berekként vittek ki a Visztula melleventepuskával felszerelve. Megástuk a lövészárkokat, de akkor olyan erős orosz támadás indult, hogy felsőbb parancsra elindultunk visszafelé gyalog. Átkelve az Oderán német földön alig mentünk pár kilométert, amikor utolértek az orosz csapatok és hadifogságba kerültünk. Ez 1945. április 30-án volt. - Akkor innét számíthatjuk a hadifogolymúltat... , - Gyakorlatilag igen. Gyalog hajtottak délnek vagy százhúsz kilóm c, tért, onnét vagonokban utaztunk kct hétig a Szovjetunióba. Előbb a Pinszky mocsarakhoz, onnét Minszkbe, majd több, kisebb lágeren keresztül a Donyecki medencébe, a szénbányákhoz. - Mit jelent az, hogy kisebb láger? - Két-háromszáz fős táborok volezek, ahol elsősorban erdei mun^P fakitermelést végeztünk. Az igazi megpróbáltatás a bányában kezdődött. Először olyan helyen dolgoztunk, ahol csak 75-80 centiméter vastag volt a szénréteg. Az én 180 cm fölötti magasságommal sem térdelve, sem guggolva nem tudtam dolgozni, csak oldalt fekve. így kellett egész nap csákányozni, lapátolni. A napi norma huszonegy tonna volt. Tehát egy-egy vájárnak kétszáztíz mázsát kellett kidobnia. Ebbe a bányába az oroszok nem mentek be, csak minket küldtek. A hadifogoly a szemükben nem számított embernek. Mert ott embertelen körülmények voltak. Olyan erősen folyt a karsztvíz, hogy negyedóra alatt csuromvizesek lettünk és úgy kellett dolgozni a tíz-tizenöt fokos bányában. Megállni nem lehetett a munkában, mert rögtön didergett az ember. Munka végén pedig a huzatos, hideg bányából ki a szabadba, a harmincfokos hidegbe, vizes ruhában. Csodával határos, hogy ezt túléltük. - Nem próbáltak tiltakozni az embertelen munkaviszonyok ellen? - Brigadérosként engem bízlak meg a többiek, hogy tegyem szóvá. Amikor a lágerparancsnoknak sorakozónál jelentettem, hogy nem dolgozunk tovább, a homlokomnak szegezte a pisztolyát, végül nem lőtt le. Gumiruhákat osztottak, amiben szintén nem lehetett munkát végezni huzamosabb időn át. Egy-két óra munka után sorra ájultak el az emberek. Végül más bányába vittek bennünket. - Negyvenkét hónapig tartott a fogság. Mikor jött a szabadulás? - Nekem a Mindenszentek mást is jelent, mint az átlagembernek, mert 1948. november l-jén jöttem haza Budapestre. A vasútállomáson várt az édesanyám és az eljegyzett menyasszonyom, aki később a feleségem lett. Náluk aludtam és másnap utaztunk le Sáregresre, ahol akkor a szüleim éltek. Öt-hat hónapig kezelt az orvos, mire munkába tudtam állni. Előbb napszámosként, utána egy kohászati üzemnél mint bérelszámoló, később munkaügyi előadóként dolgoztam. Onnét kerültem a hőgyészi nevelőotthonba gazdasági vezetőnek. Szekszárdra 1972-ben kerültem áthelyezéssel. Saját kérésre, mert a fiam itt tanult tovább. Utánajöttünk, hogy együtt legyen a család. Ennyi dióhéjban az elmúlt közel öt évtized. - Sokat mesélt a hadifogságról? - Erről nem volt tanácsos beszélni. Még szűk családi körben is csak részleteket említettem. Fiaim szájtátva hallgatták, de szinte hihetetlen volt számukra, hogy ilyen is van, a huszadik században, embereknek ilyen szenvedést kellett elviselniük. De nemcsak nekünk hadifoglyoknak és elhurcoltaknak. Amikor kiérkeztünk, mindenfelé lágereket láttunk és nem újakat. Mi is laktunk olyanban, amin látszott, hogy sok éve használják. Az orosz, vagy szovjet emberek millióinak is kijutott a lágeréletből. És a szabadok sem voltak sokkal jobb körülmények között, mint mi. Éppúgy szenvedtek az éhségtől, a hidegtől, a megaláztatásoktól, az embertelen viszonyoktól. - Mikor alakították meg a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségét? - Előre kell bocsátanom, hogy amikor 1948-ban megjöttem, azt a „Hadifogoly Híradóban" már előtte megírták. Azzal a transzporttal 1177en jöttünk haza, mindannyiunk nevét felsorolták, így az itthoniak tudtak rólunk, vártak. Ezt az újságot a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége adta ki. Be akartam lépni a szövetségbe, de figyelmeztettek, hogy ne tegyem, ez rövidesen meg fog szűnni, mert Rákosi nagyon ellenzi. Karácsony körül meg is szüntették. Amikor 1988ban hallottam arról, hogy mozgolódik újra a szervezet, a vidékiek közül az első voltam, aki jelentkeztem és 1989. január 19-én, amikor újraalakult a szervezet a budapesti Szolnoki halászcsárdában, én is ott voltam. A választmány tagjaként kaptam a megbízást, hogy alapítsam meg a Tolna megyei szervezetet. Rá két hónapra 1989. március 28-án megalakult a Tolna megyei csoport. - Hány tagja van jelenleg a megyei csoportnak? - Közel ötszázan vagyunk a megyében. Alakuláskor 32-en voltunk. Négy tagcsoporttal - Dombóvár, Bonyhád, Paks és Hőgyész - dolgozunk. A megyei szövetség pedig Szekszárdon tevékenykedik. - Csak volt hadifoglyok lehetnek a csoportok tagjai? - Nem. Mindenkit szívesen látunk, aki bármilyen fogságban volt, de sorstársai vagyunk a málenkij robotra hurcolt férfiaknak, nőknek, és tagjaink között vannak a volt hadifoglyok özvegyei is. - A hétköznapok során miből áll a szövetség munkája? - Hármas feladatunk van, amit az alapszabályban is rögzítettünk. Egyik a szerveződés kérdése, hogy minden embert, akit emberi szabadságjogaiban korlátoztak, beszervezzünk a szövetségbe. A nemzeti szellemet ápoljuk, a bajtársiasságot, az egymáshoz való kötődést erősítjük. A harmadik feladatunk pedig ezen emberek szenvedéseinek megörökítése, feldolgozása az utókor számára. Szeretnénk egy hadifogoly-múzeumot létesíteni, ahol az összegyűjtött anyagot rendszerezve kiállítjuk. Természetesen az adminisztrációs munka, a kárpótlással összefüggő jogi képviselet is fontos része tevékenységünknek. - Nemrég tartották' megyei gyűlésüket, ott miről értekeztek, miről döntöttek? - Az elmúlt hónap huszonhatodikán tartott ülésünkön a vezetőséget titkosan választottuk, kibővítettük az eddigi öttagú vezetőséget kilenc főre. Létrehívtuk az ellenőrzési és fegyelmi bizottságot, így velük együtt tizenhármán vagyunk. Másik fontos feladatunk az információáramoltatás megszervezése volt. Tagjaink vidéken élnek, sokan újságot se tudnak járatni, így sok mindenről nem értesülnek. - Megköszönve a beszélgetést, a kárpótlásukért folytatott harcukhoz sikereket, magánéletükben pedig békés, boldog öregkort kívánok minden volt hadifogolynak. TAMÁSI JÁNOS Fotó: Kapfinger A hadifogoly nem számított embernek Huba János 1921-ben született Varsádon. A Garay gimnáziumban érettségizett, a közgazdasági egyetemen folytatta tanulmányait. Az egyetemi padból került ki a frontra, majd szinte egyetlen puskalövés nélkül hadifogságba. Negyvenkét hónap fogság után látta meg újra a magyar földet. Alapító tagja a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének. Jelenleg a szervezet megyei elnöke.