Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-12-08 / 15. szám

8 ^^^^^^^ SZEKSZÁRDI VASARNAP 1991. NOVEMBER 6. Működésképtelenség, netán összeomlás? Hányszorosa a negyvenezer a hétszáznak? Számoljunk! Majdnem hatszorosa. Még akkor is, ha Szekszárd lakosságának száma csak közelíti a negyvenezret, a cigányoké pedig valamivel több mint hétszáz. Igaz, ez utóbbira pontos adat nincs. Ám valahol, valamikor és valamiért mégiscsak föl kell tenni a kérdést az öszszehasonlító, az arányító számok tükrében. Mégpedig az olyasféle legegyszerűbb kérdéseket, hogy például városunkban miként aránylik az össznépességgel és az említett kisebbséggel való foglalkozás aránya akár a tömegkommunikációban, akár annak idején a tanácson vagy most az önkormányzatban, avagy a képviselő-testületben. Úgy gondolom, hogy a választ ki-ki megadja objektivitása, vérmérséklete, tájékozottsága függvényében, amikor én töredelmesen bevallom, hogy az utóbbi heteim jó része az ezzel való foglalkozás jegyében telt. Múlt heti számunkban a helyi tévé Chicago című filmjének bemutatása és az-azt követő beszélgetés apropóján interjút készítettem Gémes Balázzsal, s föltettem a kérdést: hogy a beszélgetés során miért voltak „pöttyök" a levegőben, miért volt botrányszaga a disputának, miért indított azzal az alpolgármester, hogy „nem értek egyet Gémes Balázzsal", noha a nézőknek fogalmuk sem volt, miről van szó. Bevallom, valójában még most sincs nekem sem fogalmam arról, hogy miről volt szó, mi okozta az egyet nem értést, noha túl vagyok (vagyunk) egy olyan kerekasztal-beszélgetésen, amely magyarázatul szolgálhatott volna erre is. meg szá. mos más kérdésre is. Ugyanis azok a bizonyos „pöttyök" okán lapunk nevében megkértem dr. Pataki Gábor alpolgármestert, Gémes Balázs (muzeológust, a megszüntetett kisebbségi bizottság elnökét, a már tanácsnokot) képviselőt, dr. Ferénczy József képviselőt. Kis Pál Istvánt, a műsorvezetőt - ők voltak a tévévita résztvevői - és dr. Leideckör Jenő képviselőt (a jogi, ügyrendi és etikai bizottság elnökét), üljünk le egy beszélgetésre. Köszönettel jegyzem meg, ezt mindahányan vállalták. Amíg ittuk a forró feketét, látszólag könnyed volt a hangulat, ám a feszültség érezhetően benne volt a levegőben. Ennek okát kívülállóként, de a testületi ülések látogatójaként is csak sejthettem. Viszont majdhogynem bizonyos voltam benne, hogy azt nem a Chicago-ügy okozza, az legfeljebb utolsó csepp lehetett a pohárban. Sajnos, azt igazán nem tudom, hogy előzőleg milyen cseppek és leginkább honnan eredeztethetőek emelték a víz szintjét, az viszont már néhány hete kiderült, hogy bizonyos cseppek zavarossá tették az egész vizet. Gondolok itt a bizottságok kényszerű átszervezésére, a közmeghallgatás egyik közjátékára, a testület és az apparátus tagjainak túlhajszoltságára, bizonyos személyi kérdésekre, leginkább ügyekre. ' Jól tudom, hogy az én tisztem most az volna, hogy papírra vessem a beszélgetést, de bevallom, hogy erre valójában képtelen vagyok, hiszen szinte mindvégig annyi malomban őröltünk, mint ahányan körülültük az asztalt. Durvábban fogalmazva talán süketek párbeszédének nevezhetném az egészet, bár hozzá kell tenni: lehet, csak a kívülálló számára tűnhetett annak. Lehet, hogy az újságíró csak a jéghegy csúcsát látja? Maradva a kora délutáni beszélgetésnél, bevallom, roppant zavarba jöttem mindjárt az első percekben. Ugyanis amikor a tévévita kapcsán a faramuci helyzet kialakulásáról, annak gyökereiről érdeklődtem, az alpolgármester reakciója és magyarázata megdöbbentett, bár ezzel úgy láttam, valamennyien így voltunk. Azt fogalmazta meg, hogy nem a témát, s nem is a nézőket kezelte le, például látszólagos (?) felkészületlenségével, hanem fáradtsága, kimerültsége (ezt nem a hivatali terhek következményeként magyarázta) okozhatott galibát. Ezután pedig arról szólt, hogy hivatali munkáját illetően valamiféle válaszúthoz érkezett, s ezekben a napokban dönt: merre tovább. Azt viszont újból kifejtette dr. Pataki Gábor, hogy Ferenczy és Gémes képviselőtársaival az alapvető nézetkülönbséget az okozta, hogy számára a város közel negyvenezer állampolgárának pontosan akkora szeletkéjét jelentik a cigányok, mint ahogyan lélekszámuk aránylik az összlakosságéhoz. Nem osztja Gémes Balázs nézetét, miszerint az egészen más etnikumú kisebbséget másként kell kezelni, mint a többséget, más bánásmódban és támogatási rendszerben kell róluk gondoskodni. Sok szó esett a pozitív és negatív diszkriminációról, azok hatásáról, majd arról, hogy testületen belül ki kit felügyel, hogy az információáramlás hiányos, pontosabban egyoldalú, precízen tisztázódtak-e a hatáskörök... Egy bizonyos ponton úgy tűnt, hogy a nézetkülönbségeket személyes ellentétek is szítják, bár ez nem vonatkozik Ferenczy és Leidecker képviselő urakra, hiszen a kisebbségi téma szigorúan véve nem az ő asztaluk. Azt ellenben még rosszindulattal sem állíthatjuk, - bár erről konkrétan nem esett szó - hogy a testületben és az apparátusban csendesen üldögélnek az emberek babérjaikon. Megtesz mindenki mindent, rengeteget dolgoznak, nem tartanak a megmérettetéstől és a csöppet sem egyszerű feladatoktól. Ügy gondolom, valamiféle összhang hiányzik. A részterületek valahogy kiszakadtak az egészből, amit most már a testület tagjai is jól látnak, ahogy,an azt is, hogy bizonyos feladatokat le kell adni^^ az apparátusnak, s egymást erő&K kell dolgozniuk a városért. Amúgy a jó szándék nem hiányzik senkiből. De a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. V. Horváth Mária Másodlagos paraszolvencia Az orvosi hálapénz II. A legmagasabb szintű, ingyenes orvosi ellátás lózungja hazugságnak bizonyult. Az ingyenesség csupaszította le az egészségügyet, és tette cinikussá és fásulttá a harmincezer orvos egy részét. Az orvosi hivatás lényegesen különbözik a többitől. Az orvosok, besorolása nálunk mégis egy jobb segédmunkás átlagfizetésével egyezik. Egy harminc éve dolgozó körzeti orvos bruttó bére 25000forint, egy klinikai tanársegédé 20000forint, még az egyetemi professzorok közül is kevesen kapják meg havonta a 45000 bruttót. Tény, hogy a kormányok mindig úgy igazították a béreket, hogy az orvos, mint közalkalmazott, ne keressen sokkal többet, mint a többi közalkalmazott. Az orvostól eközben elvárták, hogy legyen más. Képezze magát, járjon jó kocsin, ne legyen fáradt, tájékozatlan. Természetesen a pártvezérek nagyon jól tudták, hogy ezt nem a fizetésükből finanszírozzák. Azok a pártvezérek, akik megcsinálták maguknak a Központi Állami Kórházat; és a színes televíziós egyszemélyes szobák lakói, nem tudták, hogy a közkórházak plafonjai leszakadnak, és nincs pénz hypóra a takarításhoz. A magyar egészségügyet ma hovatovább a hálapénz tartja össze. A beteg kideríti, mi a baja, fizet, megkeresi a neki tetsző kórházat, megkéri a professzort, műtse meg, fizet. Fizet előre és utólag, fizet a jobb kórházért, az altatásért... Gyakorlatilag pénzért úgy rendelhető az orvosi ellátás, mint a rostélyos a vendéglőben. Az orvosi hálapénznek van egy másik vonulata, a „másodlagos paraszolvencia". A népszerű szülész elővesz egy noteszt és azt mondja, az többet ér, mint a havi „pará"-ja. Mindenhol van valakije. Ha angol tanár kell, ha uszodajegy, ha külföldi társasutazásra hely, de betegei között van a bank elnökének felesége, a népszerű színésznő, a gimnázium igazgatója... A hálapénz erkölcstelenségre nevel. Az egyik közismert klinika igazgatóját le akarták váltatni a beosztottai. Az illető vezetői alkalmatlansága köztudott, az újraválasztáson azonban senki sem mert ellene szavazni, mert mindenki féltette a vajas kenyerét. A kórházakban az osztályos orvos vagy a professzor osztja ki a műtéteket, s előfordul, hogy ha valakivel bajuk van, annak előbb-utóbb felkopik az álla. Hogy mit lehel hálapénzben elfogadni? Pénzt, valutát, ékszert, festményt, italokat, cigarettát, takarékkönyvet, antik bútorokat, bélyegeket. A legmagasabb ára nagyjából a szívműtéteknek van, úgy 50000forint körül. A legolcsóbb 5000forint, egy lombikbébi-kísérlet kemény 10000forintba kerül általában. A privatizáláshoz nagy reményeket fűznek, de nagy a várakozás az egészségbiztosítás bevezetésével kapcsolatban is. Januárban a társadalombiztosítás kiválik a költségvetésből. A házi orvosi rendszernél megkezdődik a szabad orvostá^ lasztás, és minden beteg egészségbiztosító kártyát kap^Bjnos ez nem szünteti meg a hálapénzt, mert a kórházi ^^ hierarchiát érintetlenül hagyja, de elindít egy tisztítófolyamatot. Itt rövid időn belül elválik, ki az az orvos, aki szakmailag rátermett, emberileg megbízható. Az ilyen orvosok legálisan is sokat fognak keresni. Most, hogy mindenütt a piaci viszonyok fognak dominálni, nem is lehet tovább halasztani a társadalombiztosítás kiválását. A TB-járulék egy része szociális kiadásokra van szánva: nyugdíjra, gyesre, gyedre, családi pótlékra. A nyugdíjasok örökösen azt mondogatták, hogy ők megfizették a járulékaikkal eltartásuk költségét. Sajnos ez hamis illúzió. Az összes befizetést elnyelte a költségvetés. Most különítik el először a szociális részt, és dr. Mikola István a TB kormánybiztosa abban reménykedik, hogy a gyest, a gyedet és a családi pótlékot magára vállalja majd az állami költségvetés. Magyarországon sokan úgy gondolják, hogy a tisztán biztosítói alapokon nyugvó egészségügy hozza majd a megoldást. Évek óta folynak a kísérletek a teljesítmény- és költségfinanszírozásra. Nem is lenne ez olyan óriási találmány, hiszen a dolog másutt működik; a beteg fizeti a járulékot, ez lehet alapdíj, vagy valamiféle extra kiegészítésével megfejelt járulék. Az orvos, miután ellátta a beteget, vagy megoperálta, elküldi a számlát a biztositónak, az visszautalja a megtérített költséget. Ennek bizonyos hányada az egészségügyi intézményt, bizonyos hányada az orvost illeti meg. Tulajdonképpen itt a mese vége. A hálapénzt ezzel a szisztémával lehetne megszüntetni. Csakhogy az utóbbi időben ennek a bonyolult lépésnek a megtételéről ismét nagyon kevés szó esik. Addig pedig tovább működik a boríték. Seszták Ágnes