Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-12-01 / 14. szám

« 1991. DECEMBERI. , SZEKSZÁRD) fASARNAP 5 Geena Davis, a sztár 1989-ben egy simán hátrafésült hajú, finom vonású, sápadt színésznő emelkedett fel székéről, amikor a legjobb karakterszínésznőnek járó Oscar-díj tulajdonosának nevét felolvasták. A termen csodálkozó moraj futott át, a jelen levő hírességek közül senki sem gondolta volna, hogy Geena Davis lesz a kis szobor legújabb tulajdonosa. Olyan nagyszerű és gyönyörű színésznők elől halászta el a díjat, mint Michelle Pfeiffer és Sigourney Weaver. Geena Davis igazi sztár, de ^gazi színésznő is egyben, szeren^Píés alkat, tehetsége nem korlátozódik csak komikus vagy drámai típusok eljátszására. A héten bemutatásra kerülő Thelma és Louise Thelmájának szerepében nagyszerűen ötvözi a komikus és drámai elemeket. A harmincnégy esztendős, massachussetsi születésű sztár színházi színésznőként kezdte pályáját. Eredetileg zenésznek készült, de svédországi tanulmányai során a színészet mellett döntött. A magyar nézők először a nagy sikerű Aranyoskám című filmben láthatták, amelyben egy fiatal színésznőt játszik, aki megosztja öltözőjét a Dustin Hofíman alakította álruhás színésszel. Láthattuk még a Légy című horrorfilmben és az Accidental Touitban, amiért Oscar-díjjal tüntték ki. Geena, aki legtöbb filmjében klasszikus arcú, sötét hajú, finom asszonyokat alakított, a Thelma and Louise-ban kissé közönséges, ostobácska, festett-szőke fiatalasszonyként jelenik meg a történet elején. A Szelíd motorosok óta bevett műfajnak számító „road movie" típusába tartozó filmben aztán olyan kalandokba keveredik, hogy alaposan megváltozik a karaktere. A fiatalaszszony barátnőjével, Louise-zal rákényszerül, hogy megvívja magánháborúját a hétköznapok és a férfiak világával. A filmet Ridley Scott, a Nyolcadik utas a Halál és a Szárnyas fejvadász rendezője készítette, akinek ez a kis költségvetésű, komoly szociális jelenségeket is érintő munkája eltér a többitől. Geena Davis így vall erről a szerepről: „Szerintem az a film, ami az első perctől az utolsóig képes magával ragadni a nézőt, csak jó lehet. A történet mindössze négy napról szól, s ez alatt fordul meg minden. Ezt a szerepet azért szerettem, mert a karakter hatalmas változáson megy át, ami nagy kihívás volt számomra." HAVAS KLÁRA „ Van a tárgyaknak könnyük" Novemberi estefelé. Egy könyvtárterem. „Az ilyen esték az emlék estéi." Lucyka körvonalakat rajzolgat a légbe, lágyan a fény felé. Áttetsző ujjaival, csendes kis szavával újra leikeink legmélyére rendezgeti életmunkája szeretett, összegyűjtött kincseit. Szolgál. Tárgyak életével. Szolgál valakit, aki szavait már 50 éve „hibátlan had sorba" állítván elment közülünk, de így is jelen lehet; valakit, akihez tatán már mi is kötődünk, szekszárdiak. Babits Mihály születésnapjának előestéjén vagyunk. Varázslat van. Kelemenek, Babitsok szólnak, miközben Vendei-Mohay Lajosné - aki az „öreg" Kelemen-házban született - a költő gondolataival KÖZVETÍT. Megérinti a családi 48-as kardokat, régi leveleket, az első verset, a „bő butykosu olaj lámpát", a karosszéket (ebben Babits a Halálfiain dolgozott), csecsebecséket, a „régi imakönyv"-et, amelyről „leválik a kereszt" és a „Poesie-kötet"-et, a paravánt, amelynek színes gobelinjei (ahogy a Gólyakalifában úja Babits: „néztem ezeket a képeket a hosszú, csendes estéken, mialatt rókák vonítottak") oly sokszor megmozgatták fantáziáját, a többrétegű könyvtárat (ennek katalógusa is készül), emlékeket, a múlt valóságait. igen, az irodalomtörténész muzeológus óvatosan érint. Mint a költő. Csak más a dolga. Hála Isten, „Ali a régi ház még", hát féltve lépked benne az egykori „tárlatvezető". A viszontagságok zaja elült. A paravánra nézve úgy estefelé álmodnia is szabad. Már ő is tudja: „A ház. Hazám!" A szabadegyetemi előadás másnapján, a születésnapon, 1991. november 26-án: NÉMET JUDIT Pankrátorok Valamikor 1988-ban - szinte • történelmi távlatnak látszik volt Szekszárdon egy utolsó, még állampárti megyei MSZMPpártértekezlet. Az akkor újdonságnak számító városi kábeltelevízió jóvoltából sokezredmagammal végigszurkolhattam az egyenes adást. Mert bizony szurkoltunk, nem tudván, hogy az utolsó vagy az első pankrációk egyikét látjuk. A résztvevők két tábora - egyik oldalról a reform-, másik oldalról az ortodox kommunisták - felváltva fojtották bele tapssal, dobogással és bekiabálásokkal egymás vezérszónokaiba a szót. Az akkor még csak kétpólusú politikában az MSZMP-vel szemben álló ellenzék szemével szinte gyönyörködtünk a romlás e szépséges virágában. A még be nem avatott semleges szemlélők tömegei fel-felszisszentek egyegy látványos pofon, rúgás vagy dobás láttán, ám akik addigra megjárták a valóban csonttörő politikai harc frontjait, azok már tudták, hogy egy rafinált pankrációt látnak. Na, nem mintha tétje nem lett volna a meccsnek, inkább a súlya volt sokkal kevesebb annál, mint amit akkor még általában tulajdonítottak neki. Azóta persze - ha nem is a mesék békességével - telt-múlt az idő, és a pankrációk felismerésében szinte össznemzetileg kikupálódtunk. A trágyaszagú vulgáristól a parlamenti álintellektuálisig igen sok változatát „élvezhettük" már végig. Lelkes nemzeti médiánk, a televízió pedig fáradhatatlanul sugározza nekünk heti többórás műsoridőben. Mi pedig lassan reflexszerűen megtanultuk ki-vagy átkapcsolni vevőkészülékeinket. Ám a népszórakoztatók igen makacs természetűek. Egy-egy általuk vagy a „politikai szponzoruk" révén sikeresnek vélt meccset úgy kezdik ismételgetni, mint a legendás „angol-magyar 6:3" archív felvételeit. Hogy élvezhetőbbé tegyék, megspékelik tudományosan kaméleon politológusok sótlan keverékével. A pankráció menetébe oktalanul beleordibáló „népet" persze nem cél „le-bunkózni". Elég elhitetni vele, hogy történelemcsinálás közben indulatoskodott, ám hivatott bölcs, higgadt - nyerni s veszteni egyaránt méltósággal tudó - vezetői atyai türelemmel viselték kamaszos kitöréseit. Csak ne lenne az egész anynyira ismerős, csak ne emlékeztetne mindig a romlás egykor oly gyönyörű virágaira, csak ne kéne pankrátor szerepben látni egykor hős gladiátorként megismert „konyákat" és „petőket". Vagy ez mégis így van rendjén? KIS PÁL ISTVÁN