Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-11-17 / 12. szám

, SZEKSZÁRDI 8 VASARNAP 1991. NOVEMBER 17. „Ha valaki vét ellened, rögtön gondold meg, mi a felfogása a jóról és rosszról annak, aki a hibát elkövette. Ha ugyanis sikerült az okot megpillan­tanod, nem csodálkozol, nem haragszol, hanem inkább szánakozol rajta. Mert vagy te magad is ugyanolyat vagy hasonlót vélsz jónak, mint ő, s akkor meg kell bocsátanod, vagy pedig a jóról és rosszról más a felfogásod, s akkor könnyebben vagy jóindulatú azzal szemben, aki hibásan lát." Tíz év alatt harmincezret, keréken Ha Éva nem lenne, ki kéne találni" Második ok: Ötven-hatvan asz­szony, akik mellesleg szomszé­dok, hajdani iskolatársak, esetleg volt riválisok. Ők húsz esztendeje szinte minden hétfő délutánt és koraestét együtt töltenek. Ismerik egymást, már-már gondolatolva­sói egymás titkos, vagy titkolt örömének, bánatának. És együtt vannak, szépen vannak, mérle­gelnek, felülemelkednek dolgo­kon, megbocsátják egymásnak az olykor „nincs is mit", s megma­gyarázzák önmaguknak a másik szavát, hiszen nekik így jó. (Való­ban így a jó!) Istenem, ki min­denki tanulhatna tőjük! Asztalomon kalamáris... Ha nem tudnám, hogy a Kál­vin tér melyik épületébe kell mennem, akkor is odatalálnék. Vezetne az ínycsiklandozó illat. Mert amikor Töttős Gáborné, a klub vezetője meghívta lapunkat az ünnepre, elkottyintotta, hogy halászlét főznek. A zárt kapualjban hatalmas bogrács. Körötte három asszony. Tőttősné, Éva - akire ki tudja hányszor mondták az asszonyok. - Nem is látod őt már soha ­mondja az egyik asszony, mire Margitka emlékeztetőül Szegedi néni nótáját kezdi énekelni: „Asztalomon kalamáris, papi­ros, A rózsámnak bús levelet most írok..." Azután Török Jánosné ked­vence következik, hogy „Lerakott a szoknyám véges végig ránc­ba...", majd kitör a teremben a taps. Megjött Gy. Kiss Zsuzsa, a hajdani klubvezető. Mire kiosztja - talán - több száz pusziját, s á ugyanennyit nyugtázhat magáé- ^ 'nak. Éva vidáman kiált: - Gyertek lányok a tányérok­kal! Szépen sorban. Dr. Tóth Csaba, a körzet kép­viselője, mintha forgatókönyvi utasítást teljesítene, föláll, ki­megy a teremből, hogy segítsen fölhozni a súlyos bográcsot. Van, aki kifejezetten örül a halas-csöndnek, mert végre szó­hoz juthat, s nyugodtan előadhat­ja az unoka-, vagy éppen a déd­unoka-sztorit. Könnyes csönd Gy. Kiss Zsuzsa köszöntése után most együtt köszönti klub­társait. Szomorú szívvel nyugtáz­za, hogy a régiek közül egyre ke­vesebben vannak itt... Bár az öt­évenként készült tablók fotói őr­zik arcvonásukat, emberi értékei­ket senki nem feledi, nótájuk rendelés híján is fölcsendül... Ér­Két oka is van, hogy Marcus Aurelius császár, hadvezér gon­dolatát idézem. Azét a hadvezé­rét, aki a hatalmas birodalom el­lenségeivel keményen szembe­szállt, ám a csaták szünetében, hogy erőt, leginkább lelkierőt merítsen, valahol a Garam part­ján félrehúzódva bölcsességeit naplójába írta. Az okok sorolása előtt a tény: fennállásuk huszadik évfordulóját ünnepelték hétfőn a felsővárosi olvasó asszonyok klubjának tag­jai. Ünnepség volt ez a javából. Maguknak magukért. Örömteli, nevetős, mélabús, könnyes, vi­dám, szomorú, derűs, kedveske­dő... megszokott és mégis más, mint a többi hétfői összejövetel. Nem a remek halászlé miatt, nem csinos ruhák okán, s nem is azért, mert „csak". Egyszerűen ­mindenért. Most pedig következ­zék a kettős indok. Első ok: Az emlékek sorából előkerült egy hajdani csehszlová­kiai kirándulás. A szlovákiai kis faluban eltöltött szép órák, a hangulatos pincesor, a gyönyörű­séges táj... És együtt a barátnők. „ha nem lenne, ki kéne találni" ­a legfáradhatatlanabb felügyelője a 25 kiló halból készülő finom éteknek. Óvatosan legyint meg a kanállal egy-egy úszkáló cseresz­nyepaprikát. A hét végén már el­készítette az 52 tojásos metéltet, „úgyhogy mára alig maradt vala­mi munka". Persze, ez a rá jellemző nagy­vonalúság, némi vidámsággal spékelve. Ugyanis volt szeren­csém látni délután, amikor két óra tájban hatalmas szatyrokkal a kezében igyekezett a könyvtárba, hogy előkészítse a terepet. A könyvtár zsúfolásig megtelt. Szék ugyan jutott mindenkinek. Ám a süteményes tálcák, pogá­csás tálak az ablakpárkányokra szorultak, az üvegek is természe­tesen. Néhány asszony már ösz­szefogódzott, járják.a táncot, együtt éneklik a dalt a divatos (divatjamúlt?) sztárral. A dohányzóasztalok körül úgylátom a nagy társaság kis tár­saságai ülnek, de a bejövőre min­denki figyel. Köszöntik, szólnak hozzá egy-két kedves, érdeklődő szót. Stier Lajosné, Margitka szépséges lila selyemblúzát dicsé­rem, s meg sem lepődöm a tőle megszokott frappáns válaszon, miszerint „öreg lóra kell a szép szerszám, hogy jól mutasson". Felületesen nevetek, kizárólag a mondáson, hiszen pontosan tu­dom, hogyha valaki fiatal, örökif­jú, az Margitka. Hét unoka ide, hét unoka oda, nyugdíjaslét amo­da... Mivel régen jártam a klubban, Szegedi néni felől érdeklődöm. Sehol nem látom.

Next

/
Thumbnails
Contents