Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-11-03 / 10. szám

4 , szekszárdi VASARNAP 1991. NOVEMBER 10. Mi újság iskoláinkban 1. Kalász János: atlétika, kosárlabda és labdarúgás „1971 óta vagyok ennek aL iskolá­nak a tanára. Történelem-testnevelés szakos diplomával rendelkezem, valaha NB I/B-s labdarúgó voltam. Mostani beosztásomat megelőzően, a tanítás mellett, 14 évig megyei testnevelési szakfelügyelőként működtem. Jelenleg a Szekszárdi Dózsa társadalmi elnöke és - mintegy másfél éve - a szekszárdi 2. Sz. Általános iskola igazgatója va­gyok." A szekszárdi 2. Sz. Altalános Iskolába mintegy 600 tanuló jár, okta­tásukat, nevelésüket pedig 60 pedagó­gus látja el. - Mindenekelőtt az izgat engem, hogy jelen pillanatban mi az igazgató úr legfőbb megoldandó problémája. - Áll az iskola telkén egy igen le­romlott állagú épület. Mi azt szeret­nénk, ha az épület részben felújítás­ra, részben pedig bővítésre kerülne, mégpedig oly módon, hogy a kész lé­tesítmény két funkciónak feleljen meg egyidejűleg. Szolgálhatná a kor­szerű étkeztetést, és diákotthonként is működhetne. Azoknak a környék­beli tehetséges „labdarúgó-palánták­nak" biztosíthatna heti bentlakásos kollégiumot, akik kimagasló tehetsé­get mutatnak a labdarúgás terén. Per­sze azt is el tudjuk képzelni, hogy idővel ez a mintegy 20 főt befogadó kollégium a megye bármely települé­séről fogadna megfelelő labdarúgó­képességekkel rendelkező gyerekeket. Úgy sejtem, ez a szisztéma egyedül­A mi újság iskoláinkban? összefoglaló címmel egy sorozatot indít útjára a Szekszárdi Vasárnap. A sorozatban a megyeszékhely és közvetlen környé­kének iskoláit kívánja bemutatni a legautentikusabb módon, az intézményvezetők vallomásai alapján. Ha az olvasó a beszélgetések során vissza-visszatérő kérdéseket is felfedezni vél, akkor megnyugtatjuk, ez nem a véletlen műve. álló az országban. A probléma csak az, hogy mintegy 2 millió Ft hiányzik a szükséges rekonstrukcióhoz. Ren­delkezünk egy másfél éve működő alapítvánnyal, amely 800 ezer Ft-tal hozzájárulna a kollégium berendezé­séhez. Tehát 2 millió forinttal kellene megtámogatni az ügyet, s ezt az ösz­szeget, úgy gondolom, az önkor­mányzatainknak kellene felvállalniuk. Már csak azért is, mert ez a kollé­gium olcsó szállást tudna biztosítani a megyénkbe és városunkba látogató vendégeknek, nyáron pedig a turisták igényeit is kiszolgálhatná. Jelenleg döntésre várunk, ez a döntés már idestova két éve húzódik. - Ha jól értem, akkor a Zrínyi iskola a peda­gógiai programját elsősorban a labdarúgó-utánpót­lás szolgálatába állítja. - Ez csak részben igaz, mivel nemcsak labdarúgásról van szó. A labdarúgás mellett felvállaljuk a ko­sárlabda és az atlétika leányutánpót­lás képzését is. Természetesen szoro­san együttműködünk mindhárom sportág anyaegyesületével: a Szek­szárdi Dózsával; a kosárlabdaklubbal és az atlétikaklubbal. Ugyanis nem titkoljuk, hogy az egyesületek él­sportigényeit szeretnénk kielégíteni. Tárgyi feltételeink ehhez - a már em­lített bővítést és beleértve - megfele­lőek, hisz 20 évig testnevelés tagoza­tos iskola voltunk, most csupán egy profdváltáson mentünk át. Most azt tervezem, hogy két-két olyan atlétika, kosárlabda és labdarúgó edző-testne­velő tanárt alkalmazok, akik az egye­sületi érdeket is figyelembe veszik, vagyis még a szabad idejüket is a te­hetséggondozásra fordítják. Az előző megállapítását viszont azért is ponto­sítanom kell, hogy világos legyen: az említett három sportág nálunk plusz szolgáltatás. Ezek mellett azonban természetesen mi is ellátjuk azokat az általános iskolai funkciókat, ame­lyeket a többi iskola ellát. - Igazgató úr! Mondja, milyen a hangulata? - Gondterhelt vagyok. Sajnos úgy látom, hogy mi mégoly fontosnak tű­nő és a társadalmi igényeknek megfe­lelő célokat fogalmazhatunk meg, ha ezek a célok külső döntések sokasá­gán múlnak. Elmondhatom, hogy időm nagy részét az köti le, hogy anyagi feltételeket teremtsek az isko­la működéséhez. Jelenleg megélheté­si gondokkal küzdünk, a szükséges pénzeszközöknek mintegy hatoda hiányzik a költségvetésünkből. - És milyen a testület hangulata? ^^^ - A testület hangulata nyugodt és megállapodott. Kollégáim elfogadtak egy többé-kevésbé egységes munka­rendet és követelményrendszert. Nem idegesítjük, hanem sokkal in­kább segítjük egymást. Eltökélt szán­dékunk, hogy a személyes példával * és a kulturált környezettel is nevel­jünk, mert mélységesen hiszünk ab­ban, hogy „amit teszel, az olyan han­gosan beszél, hogy nem hallom tőle, mit mondasz". - sajt ­Bencze Klára Agnes-Klára meghívott egy szörpre - Körí-i-i-i - húzza a szót Ágnes-Klára, miköz­ben a korai estében hazafelé tartunk a zeneiskolá­ból, szolfézsóra után. Mindjárt elérjük a boltot, kedvencét, az éjjel-nappal nyitva tartó szemrevaló Bagolyt, amely tömve áruval, itt minden az ö ked­vére való. A kiflik, a zsömlék baboskendőn kínál­ják magukat, a csokoládéitalt automatából mérik, ezt ritkán hagyja ki, s azon töri a fejét, kinek írhat­na az üzenőállványon, ezt még nem próbálta ki. A Bagoly nemcsak bolt, városi színfolt, látszik, iro­dalmár van alapítói között. - Köri, én még nem kaptam meg a zsebpénzemet. Ebben a hónapban tőled esedékes, tudod... Ebben ugyan megállapodás soha nem született, de hát nem is ez a lényeg. Agnes-Klárának valami oknál fogva pénre van szüksége, tudja, a családból valakitől megkapja, én vagyok kéznél, kéréseivel szemben ellenállást tanúsítani nem szoktam. - Igen, Ágikám, csakugyan, én vagyok a soros. Most adjam oda, vagy ráér otthon? - Most - csap le rám kilenc évének energiájá­val, mohóságával. - Vagyis nem most, majd ha fi­zetek a Bagolyban. Holnap utazunk és a zsebpén­zemből útravalót szeretnék venni, egy kis ropit, üdí­tőt, a gyerekeknek rágót... És téged is meghívlak egy üdítőre - határozott, büszke, nagyvonalú ­most mondtad, mennyire szomjazol. Gyere men­jünk be. Agnes-Klára mostanában kezd rám is gondolni. Eddig a finomságok egyedül az ő gyomrába valók voltak, legfeljebb testvérei és szülei jöhettek szóba ajándékozási alanyként. Tegnap megkínált a fagyi­jából, tegnapelőtt a csokijából és képtelenségnek tartotta, hogy nem kérek csemegéiből, pudingjából, banánjából. Olyan nincs, hogy valaki ezeket ne szeresse. Jól. eljátszódunk együtt, így aztán Ág­nes-Klára kissé nagyra nőtt gyereknek tekint, de gyereknek, magafajtájúnak. Négyévesen kétévest játszott, összegömbölyödött a járókájában egész picinyre, hogy több szeretetet kapjon, kilencévesen meg felnőttet alakít. Gondos­kodni az ő felvállalt tiszte, volt alkalma eltanulni papájától, anyai nagyapjától, kinek közelében nőtt fel. Talán ráüt. Nem bízza szüleire az útravalót, testvérei rágóját, tudja, van elég dolguk az utazást megelőzően. így hittük mi is; a szülők között min­den rendben. Reméltük. Ágnes-Klára talán már megérzett valami diszharmóniát és simítani igyeke­zett? A jövő villant egyet előre az időben? Nem tellik bele két esztendő s Agnes-Klára pótolja, játssza, alakítja testvérei számára anyát, mikor Pepe tőle kérdi anya helyett: „Ági, megehetem?" „Ági, elvehe­tem?" „Agi, megengeded?" Amikor Agnes-Klára mossa a gyerekek fehérneműjét, készíti reggelijüket, takarít utánuk, megy értük iskolába, óvodába, amikor gondoskodni számára kötelesség lesz? Mert válási mostohája kegyeit így nyerheti el? A jövö, amelyben a kislány anyjához költözne, de Pepe két­ségbeesetten karolja át nővérét, ameddig feléri, rá­kulcsolódik.- „Ági ne menj el, ne hagyj itt minket egyedül!" - könyörög nénjének az apai házban. A gyerek keres magának valakit, akit maga fölé emelhet, akire fölnézhet, akitől védelmet, biztonsá­got remél, akinek szót fogadhat. Most még a boltban: gyorsan megtalálja a ro­pit, meglát egy nápolyit, azt anyja szereti, szemével kérdez, veheti-e, áldásom rá, beteszi kosarába. A É felnőtteknek literes szamócát választ, magának he lyi fogyasztásra kólát, nekem tonikot. Kerek száz forintot fizetünk. - Igaz, egész havi zsebpénzem ráment, de besze­reztünk mindent és még téged is meghívtalak egy üdítőre - jelenti ki elégedetten, egész soványságát kinyújtóztatva, macskaszemei elkerekednek, az iz­galomtól, a reménységtől, hogy milyen dicséretet arat majd, két arcán kigyúlnak a pírok s engedel­mesen jön mellettem hazafelé. Csendes, talán a ki­rándulásra gondol. Az autóban egész úton szól a „hollárió", Agnes-Klára kedvence, jókedvet fakasz­tó, vaskos, szókimondó nótákkal a kazettán, érti, nem érti a kis délvidéki Oroszlán-ivadék, mindegy, most ez a kedvenc nótája. Ez a lány, ez a lány - somolygok. Hogy is volt ez az egész? Ö kapott zsebpénzt, én kaptam üdítőt és holnap a kocsiban, mikor a rokonokhoz utaz­nak, a „gyerekek" meg a szülei az ő ropiját ropog­tatják és az ő üdítőjét hörpölik. Amíg rajta múlik, az ö környezetében mindenki kap valamit. Kapás­ból adás lesz, ez a lány nagyon érti, nincs is más baj, csak annyi, hogy mindössze száz forint bízatott rá. Mit tenne ö, mire lenne képes, mennyi elégedett­séget aratna, ha kezéhez kaphatná a költségvetés milliárdjait! Na majd ha megnő!

Next

/
Thumbnails
Contents