Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-08-18 / Próbaszám

11 1991. AUGUSZTUS 18. , SZEKSZÁRDI VASARNAP E /

azassága után első útja Szekszárdra vezetett, de miután 1924-ben telket, kis házat szerzett Esztergom-Előhegyen, egyre ritkábban járt a szülői házban. De amikor 1926 decemberében a Tátrában, több esztendei munka után befejezte a Halálfiait, január elején már Szekszárdon volt, mintha utólag ellenőrizni akarta volna a regény helyszíneit. Három évvel később Móricz Zsigmonddal, feleségével, Simonyi Máriával és Nagy Endrével közös esten lépettfel, 1937-ben Illyés Gyula is a kis családdal tartott. Azután még egy szer feltűnik a városban, 1939 április elején, Ildikóval. Túl van az első műtéten, átmeneti némasága után ismét tud beszélni, de mögötte már a halál árnyéka lépked. Előtte Mátraházán volt, februárban a Svábhegyen, s amikor kitavaszodott, Szekszárdra utazott. Erről a néhány napról alig tudunk valamit. Április 10-én már Esztergomból küldenek haza húsvéti üdvözletet, s ezen Ildikó megköszöni a szekszárdi vendéglátást. Két-három napig maradhatott csak, annyi időre, amenynyi ahhoz kellett, hogy még egyszer megnézze a várost, melyről lesz még szava, de soha többé nemfogja látni. Ez a néhány nap drámai fordulópont életében. Megkezdődött a visszaszámlálás: még 848 napja van. Ezt azonban nem tudta. Csak azt tudta, hogy búcsúznia kell, végérvényesen. Bármi történt életében, mégiscsak ez a hely volt számára a legfontosabb, ahogy Daniénak Firenze, s kisszerűségével, hűtlenségével is szerette. Illyés egészen másnak látta a várost, a szülőházat, kancsi ablakaival, a csempe parttal, a nyáladzó patakkal, bamba hídjával, a mihaszna utcával, a vízfejű domboldallal, de ezek küldték, s „ezeken haladt sietős léptével az égi útra". Babits a város titkát is tudta, emlékezett, hogy itt idézte meg Hegesót, a rejtelmes görög lányt, a kétezer éve halott kedvest, Recanatit, a boldogtalan Leopardi szülőfaluját udvarukba, a naptól aszúit bokrok közé varázsolta, erről a kertről irt verset, itt szólította Dantét s itt kérte, 1915 nyarán, a vén présház fölött, „ég! küldj egy madarat!" S ez lett a példázattá nőtt nagy regény, a HaCSÁNYI LÁSZLÓ A búcsúzó Babits lálfiai színtere, ami leghitelesebb képe a régi Magyarországnak s amit végül elnyelt a történelmi kataklizma. Volt mitől búcsúznia, amikor kapkodva a levegőt még utoljára végigment a Szent László utcán, megállt Cenci keresztjénél, töprengett házuk előtt, a Séd partján, amelyről valaha verset írt. De a „meglódult naptár" lapjai egyre gyorsabban forogtak, minden nappal fogyott a levegő és fogyott az élet. Ezekben a napokban verset is írt a régi házban. „Be jó volna ma bolyongni mint / hajdan bolygtam e bölcs otthoni tájakon/hetykén, sorra köszöntve /Sédet, Sárvizet és Siót". Ismét elmúlt két nap, a maradék 846. Mire elég? Néhány remekműre, mint az Ezerkilencszáznegyven, a Talán a vízözön, az Özönvizet, kőesőt, üstököst. Egy megrendítő töredék is van a gyéren csörgedező versek között, Világon való bujdosásaimnak... Még átveszi a San Remo-díjat, ez utolsó nyilvános szereplése. Az időpont 1940. április, pontosan egy évvel a szekszárdi út után. A maradék idő 488 nap. Akadémiai székfoglalóját már nem tudja elmondani. Némán ül az ünnepi gyülekezetben 1941. március 3-án, helyette a régi barát beszél, Rédey Tivadar. Vészesen felgyorsult az idő, a végzetes augusztus 4-ig már csak 154 nap. A többit tudjuk. De most, 1939. április elején még ott áll a régi ház előtt. Akár a halál kapujában is állhatna, mert megkezdődött a visszaszámlálás. „A rügy búvik, fű sarjad, a fűz sárgul, a mandula/ habzik, minta szökőkút / ejtve szirmaizáporát... "Ezzel búcsúzik, ez a kép kíséri el Kimegy a vasútállomásra, utolsót int a családtagoknak, a városnak, a szeretett tájnak. Ismét elmúlt egy nap, ahogy a többi is el fog múlni. Viszi a vonat, előbb Pestre, majd Esztergomba, a halálba, a halhatatlanságba. s ' a többi? „Babits hiánya, - sóhajt fel naplójegyzeteiben Illyés Gyula 1975. július 16án. - Tudva, hogy elolvashatja, igényesebben írnék. Fegyelmezettebben érvelnék. Elkanászosodtam, gondolkozásban is. Még logikám is faragatlanabb. " De akkor fölmérhetjük-e, hogy nekünk mit jelent hiánya? Az írástudó szelleme Szülőháza ma múzeum, előtte az utca az Ő nevét viseli. Babitsról általános iskolát és művelődési központot neveztek el Szekszárdon. Neve tehát él... És a szelleme? Művelt kortársai, fiatalabb költőtársai még szellemi vezérüknek tekintették. A „hivatalosságok" azonban soha nem szerették. Sem életében, sem halála után. Igazi szabadelvű gondolkodó volt, skatulyákba, dogmák közé be nem szorítható szellem. Ez tette személyét és életművét nemkívánatossá, de legalábbis zavarba ejtővé halála után is, az ötvenes évek Magyarországán. „Jelképévé lett mindannak, aminek híjával voltunk" - írja róla Nemes Nagy- Ágnes. A „poéta doctus", a „pacifista" jelzőket még a hatvanas, hetvenes években is több-kevesebb rosszallással alkalmazzák rá a tankönyvek. A tudása, műveltsége magasából békét, megbékélést hirdető költő még akkor is gyanús volt. És ma? Babits mindezek mellett ugyanis hívő ember. Katolikus költő, aki tudta, hogy „e földön jónak lenni oly nehéz", és aki mai olvasóját is emlékeztetheti a szó eredeti jelentésére; „Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katholikus igazságban. Másszóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház!" Az igazság azonban huzamosabb ideig soha nem jut szóhoz az emberek között. A barbárság viszont, amitől az érzékeny idegrendszerű költő, a humánum féltője és védelmezője mindig rettegett, élete utolsó éveiben soha nem tapasztalt mértékben és gyorsasággal terjed. Mit tehet a költő? Menekült, „emigrált" ő már sokféleképpen a valóság elől. Átkozódott is - a Foitissimóban, schilleri, embermilliókat átölelő pátoszszal megbékélésre hívott fel a Húsvét előtt-ben. A küldetés tudatát azonban - a mindenkori magyar költők küldetését - Jónás próféta könyvének igéi ébresztették fel benne. Önironikus portré, ugyanakkor megrendítő vallomás a Jónás könyve, az utolsó nagy mű. A költő - Jónás felismerése, hogy „vétkesek közt cinkos aki néma" - nemcsak az írástudóknak szól, hanem általános érvényű erkölcsi parancsot hordozó megállapítás. A barbárság azóta sem fogyatkozott meg. Nemcsak vérontás képében jelentkezik - ötven év óta Európában is újra -, jelen van mindenütt, ahol a kultúrát pusztítják, sorvasztják vagy sorvadni hagyják, ahol az igénytelenség gyomnövénye buijánzik. Szomorúan időszerű még mindig - már megint? -, amit Babits Az írástudók árulásában mond: „így oldódnak föl lassanként ebben a szomorú században a legfelsőbb, legszellemibb dolgok e földi, és, hogy úgy mondjam, testi élet harcaiban, melynek csúcsa és koronája a fajok és nemzetek körül való harc, úgy, mint az állatoknál a falkák, rajok és bolyok körüli. (...) Gondolat, vallás, erkölcs és művészet, mindaz, aminek őrzése az írástudók vállain nyugszik, becsüket vesztik az ily kultúrában, csupán az ösztönök a Cselekedet, a Haszon maradnak ott becsben. Ilyen már a mi kultúránk annyira, hogy az igaz, a jó, a szép szinte fogalmakként és értékjelzőkként sem szerepelnek többé..." DACZI MARGIT