Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1891-04-16 / 16. szám
XI. évfolyam. 1891. 1©. szám. ' Szekszárd, csütörtök április 16. TOLUÜ TT-ArESavCEGTSTE törvényhatósági, tanügyi és közgazdasági érdekeit képviselő társadalmi és szépirodalmi lap. A tolnamegyei gazdasági egyesület s a szekszárdi szőlészeti és kertészeti tanfolyam hivatalos közlönye. Előfizetési ár: Egész évre . . . . , . 6 frt. Fél évre ...... 3 frt. Évnegyedre . . . 1 frt 50 kr. A lap szellemi részére vonatkozó közlemények, úgy a hirdetési és előfizetési pénzek a szerkesztőséghez küldendők. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Pándzső-utcza 1022. sz. Szarka-utcza 1290. sz. SZEKSZÁRDON. Hirdetési dijak: Három hasábos petit sor 15 kr. ugyanaz a nyilttérben 20 kr. Birósági árverési hirdetmények: 200 szóig bélyeggel együtt 3 frt. 200—300-ig I » | frt. 300—100-ig » »5 frt. Felelős szerkesztő és, laptulajdonosGEIGER GYULA. Kéziratok nem adatnak vissza. Helyettes szerkesztő: Dr. EODOSSY GÉZA. A középosztály erősbödése, A régi vármegyék mindennemű előnyös és hátrányos intézményei fölött a lélekharang már megszólalt. A pénzügyigazgatóságok szétosztása, a kir. táblák felállítása, s az összes igazságügyi és közigazgatási tisztviselők államosítása által egyes vidékek oly müveit társadalmi osztályt nyernek, mely a középosztály erősbör dését idézi elő. A művelt középosztály erősbödése által pedig csak a társadalom nyerhet; mert mindazon terveit, vágyait, melyek a közművelődési állapotokra hatással bírnak, sokkal könnyebben juttathatja a megvalósulás stádiumába. Az egyes vidékek tisztviselői kara stabillá válik, azonosítja érdekeit azon város és vidék érdekeivel, melynek állandó lakosává lett; s méltán válható az ilyen tisztviselői kartól, hogy szellemi előharczosa lesz minden közművelődési mozgalomnak. E tisztviselői karnak, bizonyára lesznek sajátlagos érdekei is, melyek mélyen a családi éleiben, s a családi összeköttetésekben rejlenek. Ez érdekeknek is foganatot óhajtván szerezni, szivvel-lélekkel fog küzdeni minden oly ügy mellett, mely azon vidék anyagi és szellemi előhaladásának biztosítékát képezi. Eddigelé a tisztviselő igen nagy részben csak ideiglenes lakosa volt azon vidéknek, vagy városnak, hová a sors vezette; mert a felülről jövő parancs kezébe vétette a vándorbotot, s ment keresni egy újabb hazát. — Vagy pedig, ha a tisztviselő választolt volt, nem tekinthette magát működési terén otthon ; mert vagy családi kötelékei, vagy birtokviszonyai máshová vonták, s idegenbe vezérelték. A rövid vonásokban jelzett változás szerintünk csak a művelt középosztály erős- bödését idézheti fel; s igy társadalmi szempontból csak kedvező következményeket jósolhatunk. Igaz, hogy egyik vagy másik vidék, nevezetesebb központ nagyon is sokat fog nyerni: de viszont a legigénytelenebb vidéki érdek is megfelelő szellemi erőket fog körében üdvözölhetni, akik mindannyian oszlopai lesznek a társadalmi szép és hasznos mozgalmaknak, elevenitőleg fognak hatni a legtöbb vidéken már exclusivvá vált társas életre, s hathatós támaszai lesznek az egyes kulturlörekvéseknek is. Nem kell félnünk attól, hogy talán ők maguk, az uj jövevények zárkóznának el tőlünk. Mindent megmagyaráz az, hogy a magyar tisztviselő a bürokralismusnak halálos ellensége. Buzgó, törekvő, kötelességtudó és pontos tisztviselő, de a bürokratismus békóit nem tűri s igy könnyen olvad bele azon társadalomba, mely neki állandó otthont ad; simul a társadalmi cs helyi szokásokhoz s minden körülményeiben azonosítja magát uj, állandó otthona viszonyaival. Vegyük figyelembe azt, ha az igy állandósított tisztviselő uj otthonában jól találva magát, midőn részlvesz minden közművelődési, vagy kultuí törekvésben; midőn családot alapítva, vagy már ilyet magával hozva, a vidék törzslakósai közé számítja magát, feltehető-e az hogy bürokratismussal vádol- tassék? Bizonyára nem! Ha van benne talán egy kis hajlama a pedantéria iránt, még ennek látszatát is eldobja magátol, midőn tollát leteszi s dolgozó szobáját elhagyja. A társadalomban a magyar tisztviselő A „Szekszárd Vidéke" tárczája. Dalok. I. Nincs semmim más, oh én teneked Csák dalt s vimgot adhatok, Virágot, mit kebledre tűzhetsz, 8 dalt, mélgben égő kin sajog. . . 8 melg többet ér dalnál, virágnál, Szivem’ sem adhatom neked, Mert azt már régen odaadtam, Mert az már régen a tied. . . II. Sziszegnek mint a mérges kiggók, 8 minden szavok csak rágalom, Hogy én szerellek, hogy imádlak, Az bántja'őket oly nagyon. És mit sziszegnek! . . oh az ember Majd elvesziii ép eszét . . . llát hogyha még le is szerelnél, Oh akkor lenne csak beszéd! . . III. Mily szívtelen vagy! én teneked Szivet, virágot s dalt adok, S te mind a harmat összetéped És mind a hármat eldobod! . . : Zoltán Vilmos. Utolsó vádlott. Az érdeke» tárgyalás délután kettőkor éri véget. Egy kocsis legény, asszonya biztatására, a ki a legény szeretője volt, gazdáját gonosz szándékból egy mély árokba forgatta ki szekerestől. A gazda ott pusztult el, de a legény eltol fogva irtózott a csábtó asszonytól, megutálta, nem szerelte többé . . . Az asszony maga jelentette föl a legényt. Tíz évi fegyházra ítélték. A terem kiürült, senki sem volt kiváncsi, az utolsó vádlott, egy toprongyos tolvaj asszony, furfangos védelmére . . . Bagatell! Csak egy elhízott asszonyság maradt benn, valami jómódú mesterembernek a felesége. 0 se kedvtelésből maradt itt, nem; alig várta, hogy mehessen, mert kinek is volna kedve a legnagyobb augusztúsi hőségben egy ily potom ügyet végighallgatni ? Még a reporternek sem. Az asszonyság volt a káros fél . . . Elö- vezelték az utolsó vádlottat, egy beteges, siró asszonyt . . . Az elnök ridegen szólt hozzá: — Ne sírjon! könnyeivel, üres szavakkal nem segít, a baján; vallja be őszintén, hogy lopott, ellopta ez asszonyság gyűrűjét. Mondja el röviden, hogy mikép, mikor? A siró rabasszony elfojtotta zokogását . . . — Törvénytevő uram, nagyobb az én bűnöm, mint a milyennel vádolnak, százszorta nagyobb. Megöltem a férjem . . . Hát mért nem akarják elhinni ? Megesküszöm rá ezerszer. — Szimulál, őrültséget tettet! nem igaz abból egy szó se;' a férje tüdövészben halt el, a mint az iratokhoz csatolt orvosi bizonyítvány . . í— Esküszöm rá, én öltem meg, hallgassanak meg. A bírák ráhagyták. — Férjemet elbocsátották a gyárból, a hol első munkás volt. Beteg ember sehol sem kell, az csak naplopó; akad helyébe száz is. Betegség és nyomoi; oh uraim, legnagyobb kerítő az éhség! A mig az nem fészkelte be magát sötét vityillunkba, addig még boldogok is voltunk. Boldogok a puszta földön is, egy darab sovány kenyérrel is. Jóllevönk nem akadt; egyet mégis adott nekünk,” a nyomorultaknak az Isten: a zálogházat . . . Nap-nap mellett fogyott a rongyunk, fogyott a reménységünk. Gyermekekkel nem — vert meg az ég. Három hosszú hónapig haldoklóit a férjem-. Hát én meddig fogok? Egy napon végre elfogyott az ulolsó ruhadarab is —- és beköszöntő.I az éhség . . . Éhezni? Ez a legborzasztóbb kinhalál.
