Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-24 / 39. szám

Tolnamegyei EPPlg’yels: X^a.pja,nök, hanem a vallásosságot| ne a világnak preferáljuk, hanem a hazának, a családiak, a magyar családnak.

így majd erkölcsös, melegszívű, lelkes magyar leányaink lesznek, majdan hű, odadó féleségek s jó hazafiakat nevelő anyák, s nem hiú, lelketlen bábok s szívtelen kaczérok.

Wodicska F.

Halvány remény.

Nem hágy örülni, üldöz, egyre Az a Tcisérbő gondolat,

Hogy bár enyém szived szerelme,

De az enyém nem vagy magad... És fáj a gondolat, a melytől Nyugtot találni nem tudok:

Mig másnak rózsát ad szerelmed, Nekem fájó tövis juiott.

Sajgó szivemben halva fekszik A rég meggyilkolt szép remény,

Oh mert régen be kelle látnom,

Hogy nem lehetsz soha enyém ...

De mert szemedben néha, néha Fölvillan biztatató sugár,

Szivembe a meghalt reménynek Kisértő lelke visszajár.

S szivem örömtől úgy remeg már,

Kél benne egy nagy sejtelem,

És érzem, hogy az ég kegyelme Csodát fog tenni még veletn ...

És érzem azt, hogy még elérlek,

Hogy teljesül a dőre vágy,

Hogy elpusztulni olthatatlan Vágyban, bánatban, fájdalomban Az ég kegyelme mégseí hágy !

Zoltán Vilmos.

Intermezzo.

Álmatagon s immel-ámmal emelkedik a nap a szekszárdi hajó-állomás felöl; mintha csak sejtené, hogy mennyi nyomorúságot kell majd neki e nagy világon huszonnégy óra alatt megvilágítani.

Midőn első sugara az igazságügyi-palota állványának fenyőibe ütödik, a madárkák serege kéjtől áradó esicsergéssel-csattogással üdvözli a harmatos hajnalt.

Csakhogy e szent béke hirtelen félbeszakit- tatik. Egyszerre — halandó ember tapasztalatai után definiálhatlan — harsogás hangzik fel.

Mintha oroszlánok, jegesmedvék, a fagottok serege s nehány tuczat pokolbeli elkárhozott lélek kelnének hangversenyre; felriad e rém-hangra ember állat egyaránt; tulharsog a házak, templomok tetején; megrezzenik rá minden rosszul záró abklak, ajtó; kiloccsanik minden pohár viz s a végítélet napján valósággal bámulatos lenne e hang hatása, ha akkor is mint most, egy épitő- állvány tetejéről elharsogná hogy:

— Marhák!

Mert tetszik tudni: a föpallér ur felébredt.

Már mosdozás közben kezdi hogy Mmm

...........

addig mig az állványra felér s aztán kitör belőle ..... mmarhák!

Szól pedig ez a ’esés jó reggelt annak a sereg kömives gyerek s leánynak, mely nem a kellő igyekezettel lötyögteti a tégla-lekvárt felfelé.

Jő aztán rendre a többi katonaság, népség. Mindegyiküknek kijár a megfelelő gyengéd megszólítás s üdvözlet.

Ugyan mi készteti a fülemülét hogy az ágon csattogjon, hogy fejecskéjét, égnek meregetve szive mélyéből danázzon a kelő nap elé ? Vagy a hosszú hajú és fülü Liszt növendék miért lót ide-oda a billentyűkön? Ujjai mint a pók lábai kalimpá- zódnak, majd meg kezeit egymás felé dugva, összekeveri azokat mint a takács szövőszékén a fonalat, hogy végre egy mérges glissando után dübörgő menydörgéssel vágja markait a basszus

régióiba, mintha a haragos istennyila ezer nagybőgőbe csapott volna egyszerre.

Hja, ez a tudás és erő érzetében való kéjelgés. Ezért kell a pallér urnák is, — egy jól átaludt éjszaka után — őserejü hangjának kellemes tudatában ösztönszerüleg egy nehány skálát eleipattogni. Nem fojthatja magába mert talán még explodálna is.

Édes muzsika ez azonban a megszólítottaknak, nélküle tán nem is dolgoznának; azt hinnék hogy a pallér ur haragszik.

Támad is sürgés-forgás, lárma, orditozás zűrzavar, akár egy Vagner-féle operában melyben vezérdallamként egy-egy »Marha!« hatásosan van feltüntetve.

*

Az elemi iskola kö-fülei is megsokalják e zajt.

Felriad.

— Mit lármázik ez a poronty ide át? Az ember még csak nem is alhatja ki magát becsületesen — dörmög hangosan. Mennyi komédiát csinálnak vele, mert hát ö Palota. Engem még születésem előtt szidtak gyalásztak. A sok doctor mind azt akarta hogy a világra se jöjjek — de nem hallgattam rájuk. Nem ám! Hál’ isten itt vagyok.

— Ugyancsak kár! — szólal meg egyszerre a Palota is. Nézze meg az ember a kis szörnyetegét, milyen követelő. Itt terpeszkedik előttem, hátát fordítja ide s nem látok belőle egyebet egy rongyos kerítésnél. Az ilyen turnür után Ítélve az ábrázatod sem lehet valami finom.

— Kikérem magamnak — felel mérges ablak-csapkodással az Iskola. Ne igy tessék velem beszélgetni. Tudja meg a nagysám hogy nekem szép aranykereszt van a mellemen.

— Kár hogy nem a hátadon van.

— Szemtelen,; hogy érti ezt?

— Pardon — mond a Palota nevetve, miközben egy munkást rázott le magáról, ki menten ki is törte a lábát I— pardon, nem akarok sérteni. A sok iskolás gyerekre való tekintettel mondtam.

— Az már más. Aztán azt mondom, hogy jó lesz nem henczegni azért, mert magát palotának csúfolják. Hány »nagysád« — ot mondanak hol a kisasszony sem dukál.

— Dukál — nem dukál, arra én nem adok semmit. Látni való hogy előkelő származású vagyok. Tessék csak ide nézni milyen szép márvány szegély van a ruhámon.

— Ha, ha! — nevet most az iskola, gyönyörű szabás mondhatom. Hiszen gyalázatosán sleppel.

— Ért is maga a divathoz, kis ostoba — volt a csípős válasz. Nem tudja hogy ez most módi ?

— Hát aztán az is a módihoz tartozik, hogy magába alig egy ember mellét be egyszerre. Kapuja sincs. Azon a kis ajtón nagyon vékonyan vékonyan csepeghet majd ki az igazság nedve.

— Azt maga nem tudja megítélni — felel a büszke épület. Annak a kevés embernek akinek igaza van, elég lesz az is. Különben magának még kapunál is többje van: magának kapuja sincs. Eddig még annak is csak a helye van meg. Jó lesz ezzel nem dicsekedni. Ugy-e erre nem tud felelni ? aztán mondja csak miért néz oly kitartással mindig egy irányba. Sejtek valamit. Maga kokettiroz kis szerelmes. Nem fordítaná felém is egyszer azt a czementes kis arczát?

— Hogy is ne! — volt a gúnyos válasz. Van nekem egyebet néznem a maga sovány kórház — ábrázatjánál.

— Mondom hogy szerelmes a szemtelen.

— Nos hát ha az lennék? Igenis ismerek egy szép, férfias eröteljességtől duzzadó legényt. Termetére még egy Parthénon is büszke lehetett volna. Napbarnított arczát egy gyönyörű — kerthez hasonló — szakái övezi, s ablakaiból időközönként hol egy Chopin fájdalmasan panaszkodó Improm-tüje hol pedig Mozartnak egy egekben jáió sonátája árad szét. — S .az iskola pirulva kacsintott e szavaknál a megyeházára.

— Csak nem képzelődik hogy meg tudja |

hódítani? — volt az epés válasz. Hisz nagyon jól tudja hogy semmikép sem akarta nagysám- kámat maga előtt megtűrni.

— Nini most már féitékenykedik is a kedves. Be jó! Mintha nem látnám hogy maga is szerelmes. Nagyon jól tudom hogy az I kedviért sülyedt maga néhány méternyire a föld alá, csakhogy összeillők legyenek.

— Ha elsülyedtem is, azért magácska ne örüljön. Majd kiásnak, mint hogy magát is kiásták. Különben magával mindig kiállom a versenyt. . .

— De már most elég lesz a versengésből! — szólal meg egyszerre a Megyeház érczes hangja is. Soh’ se iparkodjatok engem meghódítani.

— Nem kérek belőletek.

Az Iskola s a Palota elnémulnak, meghűlnek. . . .

— Van nekem már jegyes jelöltem.

A két épület megdermed. . . .

— Ki nem állhatom ugyan azt az esernyő vékonyságú, papirgalléros, ezopfos, tintás ujju s éhes gyerekek által körül sivitott hölgyet. Egyszer már leráztam a nyakamról, gyámjaim akarata ellenére. De nagyon utánam van. Azt hiszem hogy utoljára mégis csak rám akasztják Állam ö nagyságái. Hej de nincs is párja a legényéletnek.,

A két vetélytárs fájdalmában megkövül, — elnémul örökre. . . .

Általános meghatottság. A toronyóra is megindul.

*

A föpallér ki gyakorlott füleivel a kövek beszédét is meghallja, némán s leverten áll. Gyá- moltjára néz s fájdalmasan sóhajt:

Kedves gyermekem, hát már miért nem tudott belőled ház helyett palota lenni! Az én lelkiismeretem tiszta. Megtettem amit tehettem: kiabáltam én egy országházra valót is.

Sust Viktor.

Szerkesztő ur! . . .

Szerkesztő ur! szerkesztő ur! halgasson meg kérem,

Nem is hiszi, dehogy hiszi mit kellett megérnem;

Hogy lapjábn nehány versem napvilágot látott,

S verseimben szerepeltek szőke s barna lányok,

Uczczu! most már a világon nincsen nyugtom nékem, Házasitnak mindenkivel utón és útfélen.

Megindult a pletyka s most már szájról szájra járja . . . Találgatják ki lehet a megénekelt lányka |

Rá fogják, hogy ez vagy amaz, s nem is lehet más az, Hogy lehetne a mikor mi úgy illünk egymáshoz! . .

Fejét rázza szerkesztő ur s hiszi, hogy ez járja.

No de kérem, hogy a dolog végét is bevárja.

Mig igy talán reménykedik nem is egy mamácska,

Idegen hangok vegyülnek bele a pletykába;

Hallatszik, hogy itt is, ott is ki-ki kosaraznak,

Egyik helyen nem vagyok szép, másikon nem gazdag . . . No már kérem szerkesztő ur ha még ez is járja, Hamarosan nem is tudom mit szóljak hozzája.

Kiváncsi a közvélemény sürög forog lázban,

Tudni vágynak a kis hamist, kérdezik.de hányán.

No de készen van á tervem megboszulom én ezt, Othellónak a boszuja sifli az enyémhez,

Hallgatok és oly mord leszek akár bősz Achilles S pánezélos őlelő rímbe szedem, ki még rám les.

S a t i r.-XHSh

MULATSÁGOK.

Meghívó. A dunaföldvári kath. legény-egylet 1891. szeptember 27-én saját helyiségében könyvtára javára műkedvelői előadással egybekötött zártkörű szüreti mulatságot rendez. Belépti dijak: Körszék 70 kr. Zártszék 50 kr. Állóhely 40 kr. Felülfizetések a jótékony czélra köszönettel fogadtatnak és nyilvánosan nyugtáztatnak. A rendezőség, mély a helybeli t. tanító urakból és egyleti itjakból állittatik össze, mindent el fog követni, • hogy a n. é. közönség igényeit teljesen kielégítse. Kezdete 7 órakor. Jegyek előre válthatqk Szandt- ner Pál ur világi elnök, Rafael Leó ur rendező , és Schvarz Manó ur papirkereskedésében. Előadatik : a Vadgalamb eredeti népszínmű dalokkal és tánczczal 3 felvonásban, Irta: Gerő Károly. Ren- déző : Rafael Leó. Súgó : Szoják Lajos. Személyek: Galand Mihály gazda Jendrolovics Lajos. Imre, öcscse Gyalus József. Ilus, húga Lengyel Poldika. Boris asszony, Bábi előbbiek rokona Jánösy Ma-