Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-03 / 36. szám

XI. évfolyam. 1891.

30. száaao_

szekszaed vidéke.

TOLUA TT-A.I32v£EG-TE

Szekszárd, csiitüiM szeptember 8.

törvényhatósági, tanügyi és közgazdasági érdekeit képviselő társadalmi és szépirodalmi lap.

A tolnainegyei gazdasági egyesület s a szekszárdi szőlészeti és kertészeti tanfolyam hivatalos közlönye.

Előfizetési ár:

Egész évre

.......................6 frt.

Me

gjelölik minden csütörtökön.

Hirdetési dijak:

Három hasákos petit sor 15 kr. ugyanaz a nyilttérben 20 kr. Birósági árverési hirdetmények: 200 szóig bélyeggel együtt 3 frt. 200—300-ig » » -4 frt. 300—400-ig » »5 frt.

Fél évre .......................3 frt.

Év

negyedre . . . 1 frt 50 kr.

A lap szellemi részére vonatkozó közlemények, úgy a hirdetési és előfizetési pénzek a szerkesztőséghez küldendők.

Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Pándzső-ticcza'1022. sz. Szarka-ntcza 1290. sz.

SZEKSZÁRDON.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: GEIGER G T XT L A.

Kéziratok nem adatnak vissza.

Helyettes szerkesztő:

D r. EODOSS7 GÉZA.

!]Pál3ra,Trá,!si,ö:ztáiSGyermekeink eredményes tanulása fölött érzett örömünket a tanév végén hamar elűzi a jövő megdöbbentő gondolata. Minő pályára adjam gyermekemet? — kérdezi önmagától bizonyos aggodalommal a szülő.

Mert rettenetes az a harcz, melyet a darab száraz kenyérért, azért a betevő falatért ember ember ellen folytat napjainkban élet-halálra.

Nem a harcz az, ami agodalommal tölthet el. Inkább hadd folyjon a küzdelem; mert: a hol harcz nincsen, ott bekövetkezik a halál, a fizikai és morális halál egyaránt; élet a küzdelem dija.

Nekünk gondot az a jelenség ad, hogy még mindig ezer előítélet, sok kishitűség és millió ferde szokás szabja meg a küzdőtért, a melyen a létért való hajtóvadászatot űzik az emberek.

Napjainkban a szülők ambitiója még mindig nem az, hogy gyermekeiknek nyugalmas és lehetőleg gondtól mentes jövőt biztosítsanak, hanem hogy megszereztessék velük a diplomát, gunyjára azoknak a demokratikus eszméknek, melyekkel korunk hivalogni szeret.

Még a szegényebb család is anyagi romlása árán hajszát folytat a jelenkor e kutyabőréért, az oklevélért. Szó sincs róla, hogy

kevésre becsülnők azt, mint pályabért. De mi nem azon kevés szerencsések után szabjuk meg ítéletünket, kik diadalmasan tartják meg helyüket a küzdő téren, hanem azon számos szerencsétlen után, kik ezen áldatlan hajszában elvérzenek s proletárokká lesznek; azok után, kiket a társadalmi fonákságok teremtettek, de akiket ugyanazon társadalom, mely kinövéseiben szülte őket, a szükségesekkel ellátni s emberi jogaikba helyezni képtelen. A ki »sokat igér, keveset ad« elvnek kérlelhetlen érvényesülése ez!

Az iskolázásra kényszeritett iQu, legtöbbször hajlama és akarata ellen, csupán a szülői hiúság kielégítéséül, végig megy a tudóst képző lépcsőkön és diplomájával az életnek uj fázisába jut. Sok fájdalmas csalódás után végre egy díjnoki állásra pályázik. Ezt követi a leszámolás azzal a czudar világgal, mely őt, hite szerint meg nem értette s meg nem érdemli, melylyel szemben egyedül ő lehel a vesztes fél. Mert hiába, sok az arató de kevés az aratás! A kenyér nélkül való »urak« száma ijesztő mód szaporodik, ami a proteclió és nepotismusnak mai arany korában annyival megdöbbentőbb; mert korunkban igen sok kétes értékű existentia prosperál, mig a valóban hivatásos, szakképzett erők leszorulnak.

És csodálatos, hogy ezen napról-napra megújuló állapotokból, a ballépések ezen

fekvő következményeiből a szülők még sem vonják le a megfelelő tanulságot, azt t. i. hogy ne törekednének még mindig teljes erővel a tudományos pályák felé, hanem fordulnának inkább a praktikusabb életpályákhoz. Egyedül az értelemmel felvértezett erő, az értelmes munkásrész bir azon kiváltsággal, hogy keresztül töri magát győzelmesen ezer akadályon.

A kereskedelem és ipar sokkal hálásabb tér azoknak, akik dolgozni akarnak. Erre azt felelik, hogy iparunk és kereskedelmünk úgyszólván teng. Ha maliciózusak akarnának lenni, azt kellene mondanunk, hogy nem is lehet máskép, amikor e pályákra nálunk jóformán csak az lép, akit a tanárok kiszorítanak az iskolából. Mi azonban nem maií- ciózusok, hanem meggyőzők akarunk lenni. S igy rá akarunk utalni arra, hogy más országban, hol nem verte az urhatnámság annyira békókba a józan észt, az iparosok ép oly megbecsült és kitüntetett tagjai a társadalomnak mint bárki más, mig nálunk még mindig restelkedéssel választják e pályát sorsukká, holott Magyarországon is a szakképzett iparos, mint az előttünk lévő számos példa igazolja, tisztelet és becsülés tárgya, e mellett — úgy mondhatni — legfüggetlenebb és anyagilag is különb viszonyok közt él, mint sok az irigyelt »urak« közül. Pedig ipaA „Szekszárd Vidéke" tárczája.

Együtt.

Lassan, nehéz, fáradt léptekkel ment föl az öreg a lépcsőn. Por, meg a fiatal fü zöld hamva üllepedett meg a csizmáin, a haja nedves, össze- csapzott; valahonnan messze tanyáról jött be gyalog. Szinte azt lehetett hinni, hogy öszeesik szegény. Vén, meghajlott tállu paraszt volt, kopott ünnepi köntösben, lapos tarisznyával, szomoruságteljes barázdás arccal. A hogy meglábalta a márványlépcsőket, mentében hiába kapaszkodott a korlát széles kőlapjában, mert nem lehet azon a sima cifraságon fogni semmit sem. (Ugyan-ugyan, nem jobban meg tenné egy fakorlát itt is.)

Azután megállott fönt és leszólt reszkető öreges, elfuladt hangon:

— Te csak várj itten.

— Várok apám.

Egy barna tanyai lány állott a városháza kapujában. Betegségre valló halvány arczából szomorúan világlott elő a két fekete szeme.

— Várok apám, csak menjen.

Az öreg befordult a rendőri folyosóra, s a kenetlen ajtó bántó csikorgásával együtt az éles, apróra szaggatott hang kezdett terjengeni a boltozatos, visszhangadó kapuivek alatt. Siró gyermekhang volt az, egy rövidke, pólyába kötözött magyar állampolgár panaszkodó szava, a mely gyorsan futott szét a kapuboltok között a különben meglehetősen komor és unalmas falaknak.

Igen, ilyformán szalad szét az a sirás, mint hosz- szu borulat után az elsötétült mezők fölött a napsugár.

Eleinte alig lehetett volna megtudni, hogy hol van a gyerek. Csak azután látszott. Az a sápadt lány tartotta a karjaiban a lármás süvölvényt és beszélt hozzá mindenféle érdekes dolgokat, a mik hatnak az ilyen tanulatlan apróság kedélyére. Beszélte, hogy mindjárt jön a király, nagy aranyos koronával, — aranyból van a kardja, a tarisznyája, abban van egy nagy macska és az mind megeszi tisztára azokat a kis embereket, a kiknek homályos fogalmuk sincsen arról, hogy a városháza folyosói alatt nem szabad sírni.

A falusi népéletünk egyik jövendő kitűnősége eleinte csak belebeszelt a dologba és hagyta mondani a mamával a mesét. De azután, vagy mivel talán félelmes volt neki ez a hely, vagy hogy sokáig késlekedett az aranyos tarisznyával, elég az hozzá, hogy a gyerek elkezdett megint sírni végeszakadatlanul.

Ha el tud csudálkozni az ember a fülemilén, hogy mint fér a torkában a temérdek sok hang, akkor el lehet bámulni ezen is. Ez a csöpp ember, ez a kis hitvány falusi poronty olyan lármát csapott, hogy a hálulsó rendőri börtönök elöl is kíváncsian szaladtak elő szuronyos fegyvereikkel a strázsák. Közben beszélt habogva néhány szót, azután kiabált s végül ordított, mintha nyúznák. Fölverte egészen a városház nyugalmas csendjét ott a komoly vörösmárvány-lépcsök körül ez a ritka, ott talán hallatlan szeratelenkedés.

Hetivásáros volt az idő: férfiak, asszonyok mentek el kapu előtt s mindenik befutott, megnézni, hogy ugyan mi baja van a kicsinek. Komoly hivatalnokok aktákkal a hónuk alatt, savanyú adótisztek, polgárok s néhány öreg asszony kérdezgették aggodalmasan, hogy ugyan mi baja' a kis ártatlannak ? Talán a nyavalya töri ?

A fiatal falusi lány zavartan igyekezett azon, hogy elhallgattassa a fiát. Sápadt, beteges arcza, a hol körül volt véve az érdeklődök kiváncsi, talán durva pillantásaitól, kipirult és igazgatottan felelt, hogy nem tudja, el se bírja képzelni, mi baja van a gyereknek.

S itt ebben a tolongó tömegben, a melynek a hátulja még azt sem tudja megmondani, hogy gyilkost vagy halottat jön-e bámulni ide, ebben a tömegben egyszer csak megjelenik egy fiatal barna legény a munkásemberek öltözetében, s hogy elöfurakodva meglátja a gyereket meg a lányt, mint egy rémlátó, olyan tekintettel néz rájuk. Szeretne elmenni, de nem mer, szeretne előbbre lépni, de nem bir. Ugyanekkor fölveti a fejét a leány, s a hogy rátekint a legényre, megretten. A vér egy pillanat alatt lehuzódik az arczárói s az sápadt, fehér lesz megint. Azután újra visszaszökik bele. Magához szorítja a gyermeket, mintha féltené és a másik pillanatban egy névtelen, szivbevágó örömérzés elkiáltaija vele :

— János!

A gyermek hirtelen elhalgatott, a tömegben csönd támadt, a legény két erős karjával szét-