Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-30 / 31. szám
Ellenben az a szende naiv lányka ki az otthon által nyújtott örömek közepeit a világ legboldogabb teremtményének érzi magát a szeretett környezetben lelve föl vágyainak netovábbját, — az mindenkor érzéketlen marad a külvilág hiú csábjai iránt, és kizárólag az »édes otthon« boldogíthatja csak, az ilyenről mondható amaz ismeretes állítás: »nö sorsa férfi« mivel az ily urnö csak szivében él — ki szükségét érzi annak hogy szeretetének méltó tárgya legyen, kinek egész életét áldozza, — odaadó szive csak a szeretet légkörében élhet, e nélkül élete kínos tengödés csupán. — Azonban ezidó' szerint részben a nevelés, részben pedig a kor szelleme nagyon megritkitotta azoknak a mélyen érző példányoknak számát. Ezek helyett annál több a modern »chikk«-es lány, a szív áldó melege s mélyebb tartósb érzelem nélkül, — kik már a serdülő korban kaczér divatbábok — kik ezer meg ezer fogásokkal törekednek feltüntetni bájaikat, betanult divatos frázisokkal csillogtatni »esprit* jöket. És ha felnőnek minden erkölcsi szépet nélkülözve hasonlítanak az üres gyöngyházhoz, melyből a legértékesebb, a gyöngy hiányzik. Szivök ugyan nincs, de azért százat szeretnek! Ha tőlünk függne, chinai életre kárhoztatnék őket; ott úgyis megtagadják a nőtől lelkét. Csak alfélé virágnak tekintik, melynek illatával hervadásaival — meg semmisül lelke is. A. Domsics Antónia. Lélekvándorlás. Irta: G. Ilona. Mint minden embernek, úgy az én Gazsi barátomnak és meg van a bogara. De én bűnül már csak azért sem róhatom fel rendíthetetlen meggyőződését a lélekvándorlásban, mert abban magam is hiszek. Állítása szerinti vissza emlékezése előbbi lefolyt életpályára azonban sokszor kihoz a béke türelméből. Fel is tettem már többször magamban, hogy öt lehetőleg kerülöm, mert az ilyen mánia ragadóssá válhat, és higyje el a szives olvasó már néha magam is képzelem felismerhetni az emberek előbbi milétét, és mintegy erőltetve hajtok fejet némely hang előtt mely nézetem szerint valami tulvilági nagy .............. An nyira azonban még sem vittem, hogy saját múltamra emlékezhetném, megnyugszom azonban Gazsi barátom állításában mely szerint az előtt vadászkutya valék, és annak tulajdonítom az ösztönt mely még most is főjellemvonásomat képezi, ugyanis: az egyszer megkezdett ut szilárd letérithetetlen követése, egészen a czél eléréséig. A napokban egy forró délelőtt a sorházban találkoztam Gazsaival ki szokása szerint a múltakba merengve ült egy asztal előtt és a tikkasztó meleg elleni panaszomra gúnymosolylyal jegyzé meg hogy: lettél volna csak te a Hortobágyon bundás kutya! Ugyan Gazsi, ne kezd újra azt a régi nótát, vagy ha kezded, hát kezd már egyszer elölről. Azt számtalanszor hallottam tőled, hogy a múlt életben kutyák voltunk — innét származhat mindkettőnknek misanthropikus természete és egymás iránti vonzódásunk. De innét származik egymás iránti irigységünk is. Én például a lábad körmétől a hajad száláig mindenedet irigylem. Te tetőtől talpig egészséges vagy és élvezetet találsz az életben még én dideregve járok kelek a világon hajdani pompás bundám hiányát folyton érezve; és most a természet gunyjául még bozontos hajamba is a fillokszera esett. Ej ej Gazsi, csak csoda hogy hajdani bundád számos lakóinak elvesztése felett nem hangzik panaszos gyászéneked. Hanem a kölcsönös irigységre vonatkozó megjegyzésedet kénytelen vagyok vissza utasítani; én ugyan irigyed nem vagyok. Csupán mert nem képezi birtokomat mi irigységed költhetné. És fiatal nőd ?....,. Hús nélküli csont barátom melyből maholnap a velő is kiszárad. Ejnye, hogy a légy csípje meg az orrodat ha igy mersz beszélni; hát miért vetted el?! — Múlt életi hála barátom. Talán nőd is kutya volt? — Oh dehogy, ö az ispán urnák macskája. Csak volt Gazsi, csak volt; de hát ismétlem kérésemet; mesélj már valamit előbbi életpályádról. .— Hej nem is képzeled mily boldog élet van ott a Hortobágyon! Árnyoldala annak is lesz Gazsi, különösen ilyen forró nyári nap hevében. — Lehet hogy van, de én pajtás még is inkább lennék tiz életén át bundás kutya mint egyszer kabátos ember; csak egészen máskép halad az a ki négy lábon szalad! És az a kényelmes gyöngy élet mikor az ember leteritheti a bundát a csűr alatt (és az egész nap kiheverheti magát kedvére, éjjel pedig kalandozhat szerte szét a pusztában és szerelmét sansgéne voníthatja át a szomszéd hölgyeknek. — Kutyáknak Gazsi, kutyáknak; hát ez a kényelem nem volna épen rósz, csak mellette a gyomor ne korogna. Oh jaj de nagyra is vagyok ti emberek azzal az evéssel! Majd meglátnám csak ne kutyagolnék ‘egész nap dolgom után, hogy mint ember nem korogna-e a gyomrom. Végre ebben igazad van, de az önfentartás embernek állatnak kötelessége. A kutya kötelességét ösztönszerüleg végzi, teljes gondja csak saját énje még az embernek önmagát tudja isten hányad magával kell fentar- tania, az ember élete csak gond, teher melyet a kutya még híréből sem ismer. — Annak is meg lesz a maga baja! És ugyan mi! Van e a kutyának gondja az esküvőére, a ketféstíelökre,! temetkezésre, a feleség betegeskedése által okozott óriási kiadásokra. Mit gondolsz egy évi házas életem óta menyiben került már nékem az ispánék macskája ?! Nőd Gazsi, kedves nőd kinek hozománya pedig elég szép, és bizonnyal túlfedi kiadásaidat. Tüskés disznó mája barátom, csak nyúlj felé majd felböki az orrodat. Csak szülőit előbb kiismertem volna mielőtt elvettem — a kik a multvilágon tengeri szivacsok voltak, — nem lett volna az a hála érzelem a mely engem elvételére kényszerithetett volna. Az öregek túl élnek engem a macskával együtt tízszer is, azok tele -szitták magukat, belölök ugyan ki nem nyomhatsz egy cseppet sem. Ne keseregj Gazsi mondd el inkább múltadat. Midőn felfogási tehetségem a létet felismerteié vélem, a Hortobágyon találtam magamat mint bundás kutya. Gazdám egy feltűnő szép juhász bojtár volt. Én ezt akkor nem tudtam, de tudta az ispán uramék szép barna lánya, a ki nem is mulasztott el egy napot sem annélkül, hogy a juh- nyájat fel ne kereste volna, hol én eleinte hangos ugatással adtam kifejezést jötte feletti nem tetszésemnek, de gazdám fényes csizmája hegyes sarkának oldalbordám érzékeny érintése által adá tudtomra, hogy ott halgatnom kell, mire aztán be is kezdtem látni, hogy a kis barna lány nem tesz kárt a nyájban. Esténként gazdámmal el-el mentünk az ispánék kertje alá hol a szilvás végén, az utolsó fák alatt várt reánk a szép Iza. >— Ezt a nevet főleg azért kedveltem mert az enyémhez hasonlított engem Tiszának neveztek. Ott töltöttem legjobb óráimat. Egy kosár mindennap telte volt számomra csontokkal és kenyérrel. De nehezen is várhattam az estét és alig tereltük haza a nyájat már ránczigatni kezdtem gazdám bö gatyájának ránczait arra a szilvás felé. Hogy meddig tartott ez a boldog élet arról bizonyosat nem mondhatok, hanem hogy vége szakadt az áll. Egy este midőn a hold pazar fénynyel lövelt sugárait a fák lombos ágai tartották fel árnyaikkal takarva gazdám, és a szép Iza rejtek helyét — én éppen egy a hold ellen intézett hosszú vonítást végeztem volt be — midőn csúszva közeledő léptek meszét halva egy két lassú morgás állal figyelmeztettem gazdámat, ki azonban rám sem figyelt és. . . Bocsáss meg barátom hogy szavadban vágok, de mégis te mint szakavatott bizonnyal fogod tudni hogy hát a kutyák ugyan miért is ugatják meg a holdat. Mert kellemetlen szagot terjeszt. Mi, a holdvilág ? Ugyan Gazsi Gazsi! No csak ne tetesd magad mint ha te azt nem tudnád, mit affektálsz te is csak kutya vagy. Kérlek ne téveszed össze a jelent a múlttal — folytasd inkább történetedet. Szaglálva közeledtem a nesz felé, és éles szemeim nem sokára egy görnyedő alakot és az alakban az ispánné asszonyt ismerték fel. Egy ugrással mellette teremve lábikráját erősen szoritám fogaim közé. Már barátom csakugyan kutya gusztusod volt, mondám hanyos nevetéssel, mialatt Gazsi egy nagyot harapott a kezében tartott sóskiflikbe aztán sörös poharamat egy húzással ürítve kérdem, hogy hát az ispánné mit csinált. .— Hát kiabált bohó, kiabált mint a kit nyársra húznak, még végre több oldalról futottak emberék segélyére, — mire én gazdám fütyülését már a távolból hallva az ispánné lábát eleresztve nyíl sebességgel rohantam tova. Hanem bezeg másnap jött a keserves nap. Engem annélkül, hogy gazdám észre vette volna, két cseléd leánynak mindenféle ígéretekkel sikerült a nyájtól eltávolitva becsalni az ispánék udvarába, és ott egy pitvarba zárni, hol kötelesség felejtésemmel mindjárt eszembe jutott a tegnap, esti cselekedetem melynek a gondolat hogy most bünhödése vár reáitaí bundám minden szöVét az égfelé emelé. — Azután gazdám utáni bánat szált meg melyet csak hamar a csábító leányok elleni düh váltott fel — és azóta még ma is gyűlölöm a lányokat. Legnagyobb mérgemben egy mijánko’ó hang ütötte meg füleimet, és felfelé tekintve egy hordó tetején feleségemet pillantottam meg a ki púpos hátán mérgessen bodrozott szőrrel magasra emelt farkai tűzessen forditá felém égő tekintetét. Oh gondoltam, jó hogy a mérgemet valakin kitölthetem. — Neki ugorva a hordónak két lábra ágoskodva vicsorgattam felé fogaimat. Fel azonban nem mértén ugrani mert körmeit oly félreérthetetlenül irányzá szemeimnek, hogy nem tagadhatom mérgem közé egy kis félsz is vegyült. Egy ideig csak némán néztünk egymás szeme közé még utóbb ez a tété — á tété mindkettőnknek türhetetlené válva rá kéziünk egy duettot énekelni, melynél szebbet még Sanyi barátunk se bírna komponálni. Ez alatt feleségem — vagyis a szegény macska mindig nagyobb tüzbe jőve és magát felfújva utóbb már rettenetesen nézett ki, és midőn kinyílt az ajtó, melyen az ispán uram — valószínűleg a felesége lábikrájának általam tett gyengédtelen érintése végett, rajtam elégtételt szolgáltandó — egy furkos bottal belépett, a macska egy kétségbeesett nyávogással rohant neki, még az ispán ur ki e váratlan találkozásra nem volt elkészülve —■ rémülten ugrott félre mialatt én a jó alkalmat, és a nyitva felejtett ajtót felhasználva igyekeztem bundámmal biztosabb helyre jutni, és villám gyorsasággal futottam menekülő feleségem után. No és tovább még mi történt Gazsi? Kutya életemben ez volt a legérdekesebb, és nevezetessebb épisode melynek következménye — mint tudod, árnyat vet jelen életemre is. Most inkább küzdenék az ispánnal ha még oly nagy botja volna is, minthogy macskája nyávogását hallgatom. (Vége köv.) •S>.i Kr'X’olna.ncieg'srei 3HEölgr3TeIs:
