Szekszárd Vidéke, 1890 (10. évfolyam, 1-58. szám)
1890-08-28 / 41. szám
remegtem, szivem oly hangosan dobogott, hogy azt gondoltam meg kell hallania. Egy c,oupéba szálltunk és ott nem tudtam leküzdeni elfogultságomat, megindultságomat. Ösztönszerüleg gyermekem kezét görcsösen fogtam. 0 látta, értette mindezt s különös tekintetet vetett gyermekemre. Ha akkor egyedül utazom, ki tudja néni becsületem Injával jutok szüléimhez. Es ez eseménytől fogva saját becsületem reám nézve megoldatlan problémává vált! Többé nem jöttem kisértetbe, a várost nem sokára elhagytuk én lassan, évek múlva szabadultam -csak a nehéz bilincsektől mikben oly kitnoncl- liatlanul szenvedtem, de többé még gondolatomban sem' vétkeztem. Tanultam lemondani, Tanácsot nem adok, gyermekem, szedd ki mamagadnak azt. A legjobb mit gyermekeinknek kívánhatunk. Isten óvjon ! é>ziUcfa£uin, Sötéten a zöld parton állva, Lenézek a kék tengerárba S hová számomra nincsen ut, , Miként ha látnám lent a mélyben, Tavaszi virulás díszében Szülőhelyem, a kis falut, A j átszótársak megnőnének Es boldogan mind ottan élnek, Nekik az a falucska tág S én, ki távol bolyongok egyre, Tovább vágyódom még lihegve, Szüle nékem az egész világ. Nem láttok többé régi házak, Mert nem bocsátnak el a vágyak, Előre űznek, hajtanak. Oh ha kis falumon örökre Mélységes tenger hömpölyögne Akkor se lenne távolabb! Varsányi Gyula. TÁRCZA. —(£SSS3)— csalogányligetben. Irta : Szarvas Mariska. . . . Tulajdonképen ibolyás kertnek nevezték, mivel az egész messze vidéken nem nyílt annyi ibolya, mint e helyen ! Alig hintette szét aranyos sugárkévéit a tavaszi nap, felemelkedik a finom áttetsző párák, a földszinéről, üde zöld levél-tenger borította a ligetet, melyből azok az édes, azok az illatot, szerelmet lehelő kék fejti kis virágok bújtak eiő ! . . . Ekkor megszólaltak a liget csalogányai s betöltötték énekükkel a tavaszi levegőt, mely ott rezgeti a mindinkább sötétlő zöld lombozat között... Ide tartottunk mindhárman. Meleg volt, kissé tán nagyon is meleg tavaszi nap, izzó sugarak vetődtek az utmenti fák koronájára, a nyár sejtelme ott terjengett a verőfényben, az illatban. Az ákácz bontogatta bimbóit, itt-amott kicsillant a burokból egy kis fehéres szin, az orgonafa legyező alakú leveleivel integetett, mutogatta halvány-1 i 1 aszin viKágát. Hallgatva lépkedtünk egymás mellett az utón, a kertekben serényen, szaporán folyt a munka, feltüzdelt ruhájú leányok csípőre tett kézzel kandikáltak ki a rácsos kerítésen, a földben pihentetve ásójukat, a kertekből erősen megcsapott a virágzó baraczkfa illata. Pár lépés még s reánk borult a lombos kis erdő, melynek süni hálózatán csak itt-ott feltünedező fényponthoz hasonlóan tört át a napsugár. Egymással szembe ültünk mi ketten, le a buja fiire, melyet változatossá, szőnyeggé varázsolt a közbe tarkáló kék „csillagvirág“ s a fehér „élek-e halok-e“ apró bokra. A harmadik a kis patakba nézett, mely fényszalagként futott a liget közepén, nézte azt a locsogó, csevegő kis vizet. Valahol egy vén tölgynél ott a parton hasadókot képezett a határló árok, ott szökellve omlott le kristálytisztán. Éz képezte j ez a sajátszeríi tompa morajlás a liget alaphangját, í erre figyelt szüntelen. A másik az engem figyelt folyton,-édesbús inosolylyal halovány arczán ; megnéztem ezt az ár-' ezot s azt hitiem először, hogy a fák zöldjének visszfénye teszi oly sápadtá ... Pedig tudhattam volna, hogy az a nyugtalan szív, mely nem enged pihenést, mely megakasztja az idegrendszer nyugodt működését, elveszi a lélek nyugalmát s oly ügyesen és jól össze tudja zilálni a gondolatokat, az az törli le oly irgalmatlanul, könyörtelenül az arcz üde színét. Szeme rajtam pihent világot ígérő tekintettel — s én ebből a világból, abból a fényből nem láttam semmit, hideg tekintettel viszonoztam, pedig az én szivemben is benn élt az az érzelem, mely őt uralta — de messze távol kereste alakját, . túl azon a kéken, mely a kis csalogányliget szeleit határolni látszott. Hosszú füveket tépett az ibolyák közül, aztán átnyújtotta némán, hogy bogozzam egymásba végéit... Mohón nyúltam utánna ! 0 hiszen a szerelem minden virágban, minden zizzenő lehulló levélben, minden lefutó csillagban jövőjét, sorsát véli megírva látni . . . ! Ha koszorút, ha kört képez az a néhány kis fűszál, akkor igaz — igaz lesz, amit gondolunk ! Tehát gyorsan ! Izgatottan kötöztem egymásba végeit, az a két remegő kéz tartotta, egész lelke, szenvedő, hánykódó lelke benn volt e pillanatban sötét nedves fényű szemeiben, tán egész életét, azt az ifjú életet, mely már akkor magában rejtette a halál csiráját, hozzá kötötte ahhoz a parányi zöld fii- koszoruhoz. Mi lesz ? Mit jövendöl ? En is nyugtalanságot éreztem szivemben, melynek kiindulási pontjával magam sem voltam tisztában. Elkészült '— pár perczig ott tartotta kezeiben, aztán lassan bontotta szét — ah nem képezett koszorút — három parányi különváló körré fonódva hullott ki kezeiből . .. Aztán egymásra néztünk . . . Szemeiből egy fényes könycsep igyekezett kifelé tolulni, az én szivemet valami hideg borzon- gatás futotta át. Úgy fájt mindkettőnek az a szertefoszlott igénytelen kis koszorú, melyhez „valamit“ kötöttünk . . . Mély szomorúság érzete fogott el bennünket, neki fájt, hogy tán sohase fogom megérteni, én ábrándjaimat, reményeimet féltettem az élettől .... Először beszólt hozzám akkor azon a hangon, amelyben benn csengett az, amit én úgyis tudtam. Lássa! én haragszom erre a szép tavaszra, erre az illatos szerelemkeltő levegőre, mely felkölti a szívben szunnyadó vágyat, sóvárgást s türelmetlen kínos szenvedélylyé növeli . . . Rügy-bimbó fakad, a tavasz nyónyörüsége bevon mindent valamely csodálatos varázszsal, mely édesbusan belopja magát a szívbe. Lássa az én szivem is úgy van ! nem bírok felette uralkodni többé, meg nem bírja a benne folyton fokozódó érzelmet, meg nem szűnő vágyakozást fékezni, szüntetni az ész intő szava — mondom hiába ! Azért mindegy — mindegy — keresném a boldogságot, hiányzik életemből, látom felém ragyogni s el nem érhetem ! Ha látná, milyen üres „igy“ minden ! De vájjon figyel-e ön '? Azt hitte nem hallom szavait, mert magam elé néztem merengőn s mig az általa elmondottak igazságát mérlegeltem — gondolataim a távolba szökkentek, oda, ahol a magas Mátra, ez az örökké borongós külsejű hegy emelkedik, melyet hiába érint sugárözönóvel a nap, olyan mindig, mintha valamely reges régi bus idők árnya lebegne fölötte! Oda, a. hol a Zagyva kergetőzik széles medrében... Felcsillan előttem az emelkedő fényes torony, mely őrként magaslik ki a városka épületei közöl, felidézte egy pillanatra a képzelet, aztán hamvas kqd emelkedett az egészre, elmosta körrajzait. Hidegen, fásultan néztem reá ! — Figyelek ! Téved mintha nem figyelnék ! Tolnameg-yei Hölgyek Lapja. — Folytassa ! Nem beszélt többet, lehajtotta fejét, mintha belenyugodnék valamibe. Eközben bealkonyult. A nap lebukott, egyes fénysávokat lövelve a fák sorain keresztül, valamely reszkető szél rázo- gatta a leveleket s megfútta a virágok gyenge szirmait. Az alkonyaiban kezdé színét veszteni az ibolyák kékje, sötét szőnyeghez hasonlított az üde viruló gyepség. Felemelkedtünk. Azt kérdezte tőlem, tekintetét kutatva ar- ezomba kapcsolva : Hisz ön ama szétfoszlott kis koszorúban? — Feleljen ! ? . .. Hisz-e .. . Csüggedten néztem reá, ha sejtettem volna akkor, hogy mindenütt a nyomán leskelődik az a sötét árny, a korai halál! . . . Megragadtam kezét valamely intenzív érzelemtől megkapatva. Nem ! Nem hiszek ! Menjünk ! Ah de a harmadik ! Jött! Egy csomó kék ibolyával kezében, melynek java részét az imént egymásután hajigálta a hullámfodrokba, ki tudja kinek, kitudja merre szánta hány vágyó sóhaj kisért minden egyes kis virágot, amint az apró vizgyürük tova hurezolták. Sötét lett egészen, finom porfelleg emelkedett az utakon, megülte az árokmenti kese: ü lapu széles levelét, a kertből haza felé indultak a munkás leányok, bele-bele kapva valamely bus szerelmi nótába, mely minduntalan elszakadozott, abban maradt. Lefelé konyult az orgonavirág, lilaszin hamvas árnyalat ereszkedett alá, az esthangulat poezise betöltötte a vidéket, a ligetben felhangzott a csalogányok dala. Elmúlt— fájó vigasztalansággal tértünk nyugalomra s kerestük a csillagok fényében az ablakon beszűrődő tavaszi éj kék mélyén a reményt! ... A jövőt! . . . Azóta sok minden történt és változott ! ........... 0 m egunta várni a boldogságot, bele fáradt elment pihenni a kis ligeten túli falusi temető apró sirhantjai közé . . . Az a szerelemkeltő édes fényű nap oda hinti békítő sugarait, arany betűs sírkövére, megnöveszti felette az illatos buja füvet. Elmúlt, elhamvadt ama érzelem is, mely nem engedte meghallgatnom, megértenem az ő — bánatát — ma midőn visszagondolok, megfájdul valami szivemben, miért is nem értettük meg egymást ama gyönyörű tavaszi alkonyon ott a kis csalogányligetben. Emlékei m. I. A búcsú perezében Gyermekjáték volt csak, Némán nyujtánk kezet, Mit mi cselekedtünk, S mindkettőnk szeméből Mégis oly jól esik Forró könyü esett. Arra emlékeznünk. III. Fájdalom 1 kis hamis, Szánalomból támadt Nem szerettél híven, A forró szerelem, De az első voltál, Mit irántad érzett A ki birta szívem. Egykoron kebelem. Légy tehát az első Az idő, távolság Emlékim sorában Oltotta a tüzet, S hidd el nem felejtlok Már csak a szánalom Még el mostanában. Gyötri még e szivet! II. IV. Nem beszéltem néki El’tem folyamának Soha szerelemről, Vergődő hulláma Ábrándos, szép szeme Végre elvitt hozzád. Olvasta szememből. Életem hű társa. Azután minden nap Hymen rózsaláncza Híven fölkeresem, Egyesite minket, Es csak késő este De azért szeretjük Váltam meg tőle ón. Régibb emlékűiket. De szigorú szemek Mert az ifjúkornak Őrködvén felette, Minden szép órája Nem nyilatkozhatott Az egész életnek Szíveink érzelme, Ragyogó sugara, Mégis oly boldogan Es magát az öreg Teltek el a napok, Fiatalnak érzi, S eljött az utolsó, Ha az ifjú kornak Melyen ö válni fog. Emlékit idézi. Tabódi,
