Szekszárd Vidéke, 1890 (10. évfolyam, 1-58. szám)

1890-01-15 / 5. szám

semmit, alig bírtam fonni, alig vártam, hogy haza menjünk, reszketett a kezem, mikor egy gombostű végével a ruhájába szúrtam, a fonalat. Kimentünk az utczára, azt hitte haza mentem, azt mondtam neki ne kísérjen el mert elejbém jön az édes szülém . . . aztán utána futottam, forgott a kötényemben a foná1, alig bírtam vele, olyan gyorsan ment. Mentünk előre, előre, elhagytuk a falut, mentünk tovább, mikor a régi szélmalmok felé értünk, any- nyira erőt vett rajtam a félelem, hogy a könyeim is kicsordultak, olyan szívesen visszafordultam volna, de nem lehetett, a gombolyag forgott a kötényemben egyre-másra, húzott vont magával a legény előre. Mikor a szélmalmokat meg a „gyilkos tavat“ elhagytuk, még a hab is vert féltemben. Egyszer aztán balra fordult a legény a régi düledezett kápolna felé .. . oda ment az ajtóhoz, megrázkódott és — beszált a kulcslyukon ... Jó ideig nem tudtam holt vagyok-e vagy eleven, de aztán kiváncsi lettem mi van abban a kápolnában a hova egyetlen falubeli sem mer közeledni, felkeltem a hóról a melyre ijedtemben estem, s benéztem a kulcslyukon. Még csak akkor ijedtem meg igazán ! Az egész kápolna tele volt koporsókkal, halottakkal, kilencz vörös gyertya égett kénköves lánggal az oltáron, semmiféle szentképet sehol nem láttam, hanem a falakon kígyók, békák mászkáltak. A legény kiszedte a holtak fejeit a koporsóból, tüzes kalapácscsal megtörte a koponyájukat, aztán egy kis kanállal kiette belőlük a velőt. Többet nem láthattam mert elűzött a borzalom s egész idáig kergetett. . . azt hiszem bele is halok én ebbe az ijedtségbe ...

Ágnes lehajtotta a fejét s patakként hullottak könyei. . .

Panna néni levett egy poros imádságos könyvet s felkereste azt a lapot, a melyen az van Írva, hogy „halálunk órája előtt!“

— Ne leányom, imádkozzál, készülj az Istenhez, neked meg kell halnod, eltaláltad, meghalsz, de megszabadulsz az ördögtől, a ki örökös kárhozatra ragadna. Ne sírj, ne félj a haláltól! Én most elkísérlek haza, otthon vettesd meg az ágyadat édes anyáddal, öltözz fel fehérbe, tégy a fejedre fehér koszorút, aztán csókold meg az édes anyádat, édes apádat s mondj el hét hiszekegyet, mikor a hetediket elvégzed, kiszalad belőled a lélek . . . meghalsz. De meghagyd az édes anyádnak, hogy téged ha meghaltál, küszöbön ki ne vigyenek, az utón ne vigyenek, a temető kapun be ne vigyenek, a harangok ne szóljanak, a temetőbe el ne temessenek ... akkor még üdvözölsz !“

V rjí

.. . Soha sem volt olyan különös temetés a faluban, mint a szép Kökény Ágnesé ! Duzzog is a falu népe, de hát ki tehet róla, a halott úgy kívánta utolsó órájában s azt úgy meg kell tenni a mint kívánta, különben nem nyughatik a sírban.

Mikor koporsóba tették, úgy emelték ki az ablakon, rudakon vitték harang kiséret nélkül, mindig az utszélen . . . aztán eltemették szegényt, a temető árokba.

Este nagy világosság támadt a régi kápolna táján, senki sem vette észre, csak az öreg Panni néni, a ki kiült a pitvar ajtóba, betakaródzott egy fakó, régi, szinehagyott ködmenbe, úgy eregette az olvasó szemeket, az a világosság pedig elterjedt egészen a falú végéig.

Éjfélre járhatott az idő, mikor egy barna legény, vérben forgó szemekkel állott meg a Kökényék háza küszöbénél, s igy szólott :

— Hallod-e te küszöb, én mondom szólalj meg ! Nem vittek ki fölötted egy holt leányt ?

Nyöszörög a küszöb s azt feleli: Nem !

Tovább megy a legény a Szentmihály lovához.

— Eallod-e te Szentmihály lova, én mondom, szólalj meg ! Nem vittek ki rajtad egy holt leányt ?

, — Két hét óta a helyemből se mozdultam ki! hangzik a válasz.

Tovább megy a legény és sorra járja a harangokat, az utat a temetőt, de sehol se akadt rá a leányra; harangszó nem kísérte, az ut pora, porát meg nem érezte, a temető kapu nem látta, a temető be nem fogadta.

Mikor a legény senkitől sem hallott a leányMelléklet január 15-iki, 1, számhoz,

ról semmit, olyan ordításra fakadt, hogy remegett bele a temető, vissza kellett neki menni az ördögök közé, a leány lelke nélkül... a pokolban azután az ördögök fejedelme, hétszáz esztendei tüzes vaslánezra Ítélte.

Mikor a legény eltűnt a földről, egy fehér galamb röppent fel a temető árok felől. Az öreg Panni néni épen akkor eresztette le az utolsó olvasó szemet.. .

— Nos ! Fél talán ?

Vagy meghatotta a szegény Agnes gyászos sorsa ? Higyje el, nem olyan nagyon szomorú az ! Mit gondol, hány elkárhozott lélek bolyong a világon, milyen jól esnék azoknak is, ha valaki megmentené őket, nem ?

Most -már behozatom a lámpákat, mert magam is félni kezdek.

Tévedések.

Kemény hideg volt. A fagyos hó erősen csi- korgott a meleg otthonuk tfelé sietők léptei alatt.

Itt a szives olvasó azt fogja gondolni, hogy a sietők között lehettek emberek a kik otthonuktól el, és nem felé siettek, továbbá : hogy nem minden embernek van meleg otthona.

De ha ezen gondolata által eszme fonalamat vélte elvágni — nagyon tévedt, mert az Írónak szabadságában áll arról írni, a kiről akar, ón pedig magamról akartam írni — e szerint már az otthonuk felé sietők említése is csupa udvariasság volt tőlem. Hogy pedig az otthonuktól elsietők az iró általi felemlittetéseik követelhetősőségének jogosultságát mely törvényből merítik, az ép oly kevéssé ismert előttem, mint az, hogy a haza sietők között kinek volt, és kinek nem volt meleg otthona. Azt tudom, hogy nekem volt; ebből következtettem, hogy a többi haladónak is lehetett, és hogy sietve azok is affelé csikorgatták a fagyos havat. De ha ezen sorokból az tűnik ki, hogy saját tetteim után Ítélem mások cselekedeteit; nagyon téved a ki ebből következteti a pessimizmus iránti hajlandóságomat, mert nekem a —- „másokkal“ semmi dolgom. Hanem ha az a „ki“ — mások — szó alatt csakis a nőket értette, akkor ón tévedek, és a kinek igazat adva bevallom, hogy azok felett igen is — magam után hozok ítéletet.

Ezzel azért nem akarom állítani, hogy a nevezett napon csupán a hölgyek lábacskái alatt csikorgóit a fagyos hó, miből az olvasó tévesen ismét azt következtethetné, hogy akkor az élet urai közül egy sem állt a maga lábán, valamint az is téved, a ki azt hiszi — a nők felett saját magam utáni ítéletem következtében — hogy eszményképeimet a férfias jellemű hölgyek képezik. Különösen, hogy belássa az olvasó, hogy már az első sor olvasásától kezdve téved — kijelentem, hogy : ón magam is a gyengébb nemhez tartozom. De ha ő ezt az irályról már előbb kitalálta, akkor én tévedek, és felvéve elbeszélésem fonalát vissza térek a lépteim alatt erősen csikorgó hóra.

Nézetein szerint a lépések nehézségét a lépő súlya határozza meg — bár elhiszem, hogy az erős vagy gyenge fellépés is lehet rajok befolyással. Ámde itt is csak nő léptekről beszélek, mert ismerem a férfi lépések némelykori beszámithatatlanságát: hogy mily könnyen haladnak olykor tova legnehezebb állapotok közepett: még sokszor a helyzet könnyűsége vezérli őket a legsulyossabb léptekre. Hanem a ki feltételezi a nőkről, hogy azok nem tudnak erősen fellépni — az tévedésébőli kiábrán- dittatás végett forduljon a gyengéd férjekhez.

Lépteimet azonban a nevezett napon csakugyan a súly nehezité nem ugyan a saját, hanem az általam czepelt tárgy súlya; melynek mivoltát a kedves olvasó talán előbb kitalálja, ha megírom, hogy a nevezett nap — karácsony előtt, és az idő estefelé volt.

Karácsonyfát gondol ? Közel talált de mégsem egészen, mert a tárgy egy puttón volt — hanem tele karácsonyra tüzelő fával.

Mellettem haladt a tulajdonosné egy rongyokba burkolt szegény kis alak, a kivel — haza felé menve — a lánczhid közelében találkozám, a mint zokogva lehelé a hidegtől dermedt ujacskáit nem

Tolnameg'yei Hölgyek Lapja.

bírva tovább vinni az előtte álló — később általam czepelt terhet.

Bevallom — ne hogy tévedjen, a ki fel nem tételezi felőlem — hogy a könyörületesség mellett egy jó adag dicsvágy is ösztönzött, midőn karmantyúimat hátamra vetve felkaroltam a tiszta külsővel kevéssé kérkedhető puttont, melynek nagyságánál — hitem szerint — a bámuló világ bizonnyal nagyobbra fogja emelni szivjóságomat. De tévedtem, mert az idő lámpagyujtogatás előtt lóvén már oly setótes volt, hogy könyöriiletessógemet senki sem vette észre — a nemes tett éjbe veszett; hozzá a kinek neki botlottam jól össze szidott puttonoinmal együtt. Ez alatt mindég jobban kezdtem felfogni a szegénység nehézségét, melynek terhe szivemet el- lágyitva — utóbb karjaimat is oly érzékennyé tévé, hogy a várbazár előtt elhaladva már kénytelen voltam fenékre állítani a puttont és én is elkezdőm lehelni és rágni kesztyűim ujjait nézve mellette szerteszéjjel és ígérve szívesen két országot csak a legkisebb hordárocskáért is — kinek azonban árnyékát sem fedezhettem fel semmi irányban.

Es mikor a kis leány felszólításomra segítség képtelennek vallotta magát, akkor tekintetem egyszerre oly fátyolozottá vált, mintha ötöd nap szenvedtem volna influenzában. Hogy pedig keserves helyzetemet világosan láthassam: felgyújtották a lámpákat és elkezdett körülettem csillogni villogni minden — még a puttón is gyémánt gyöngyökkel látszott hintve lenni. — Egy szóval alkalmam volt szemlélhetni, hogy milyen a fényes nyomorúság.

Ámde a belátás csak világosságra vár. A nemes tett jutalmát utóbb is kiszokta nyerni.

Egy fiatal embert hozott az én jó, vagy az ő rossz végzete utamba, ki elegáns öltözetben mellettem elhaladva erősen tekintett szemeimbe. Minthogy pedig az Ízlés különböző, és ő épen azok közé tartozhatott kikre az inflluenzás tekintetek gyakorolnak igéző hatást — pár lépés távolból vissza fordult és most már a ragyogó puttont is észre véve felém sietett kérdve hogy : „lehet e valamivel szolgálatomra.“

Örülve, hogy országok igórése nélkül is kapok segítséget kértem, hogy legyen szives velem tovább vinni azt az — izét. — (Dehogy mondtam volna ki az igazi nevét 1)

Segítségemet nyájasan vissza utasítva most már ő karolta fel a puttont és megjegyzésemre, melyszerint azt az első utunkba jövő hordárnak átadom — biztosított, hogy neki nem esik terhére és hogy ő azt nekem igen szívesen elviszi.

Fagyos kezeimet meleg karmantyúmba dugva megkönnyebülten haladtam tovább az udvarias put- tonos mellett, és életemben akkor először láttam be, hogy a jó isten mégis csak okosan cselekedett, mikor a férfiakat teremtette. Mielőtt azonban azok hasznavehetősógét teljesen átgondoltam volna a Ráezvárosba értünk, hol addig szótlau kísérőm azon kérdést intézte hozzám, hogy : tulajdonkép hol lakom, és válaszomra, hogy lakásom a főúton van, meglepetve kérdé: hogy azt az izét hová vitetem. Arra én — kérdését tovább adva — a kis leányhoz fordulók, ki lakásául a hegyen fekvő kör-uteza valamelyik számát nevezó.

ügy, — kiáltá a szives puttón vivő —■ hát ez az izé nem is nagysádé? 1 Mire én röviden a puttón történetét elbeszélve jócselekedetem nagyságát a legmagasbb piedestálra emeltem — a mi őtet azonban a legkevésbbé sem látszott meghatni, sőt valamit mormogott, a miből azt vettem ki, hogy a könyörületességnek is van határa, és hogy az embernek — ha asszony sem szabad túlbecsülni az erejét. Egy szóval őt az udvariasság terhe kezdé érzékennyé tenné — és gondolom ő most már egy fél hordárért három országot is Ígért volna, d j annak még csak nyoma sem mutatkozott sehol.

Egy mély sóhajjal folytatta útját tovább. Nem szólt többet, hanem valószínűleg a felett fűzte gondolatait, hogy : a jó Isten miért is mozdította ki annak a szegény nyugvó Ádámnak az oldalbordáját a helyéből.

Végre egy felkanyaruló utcza szögleténél a kis leány utunkat állta azon megjegyzéssel, hogy : „da müss mer aufii.“ Ott merengő kísérőm ismét felém fordult, kérve, hogy a csikós lejtőn ne fárad-