Szekszárd Vidéke, 1890 (10. évfolyam, 1-58. szám)
1890-03-27 / 19. szám
A ki munkássággal Szerzé a jóllétet, 8 ebben nagy családdal Eltöltött busz évet. T slTdócLíTÄRCZA. Mérges növény. — Elbeszélés. — Irta : Szarvas Mariska. Úgy áll ott, mint egy gyönyörű szobor, sötét fürtös feje alá konyulva, mint viharban a virágé, szemeiből kialudva a dóvaj tűz, borongó árnynyal fehér homlokán. Mint egy pompás szobor, melyben a művész a „fájdalmat“ akarta volna megörökíteni. — Csupán a piros, duzzadt ajkak vonaglása s néha egy-egy elhárító kézmozdulat jelzik, hogy az alak — él ! Alkonyul ! — A sugarak bágyadt fénye szótömlik a vidék felett, s ott játszadoz a fiatal, szép asszony csipkefodrokkal készített öltönyén .... Azok a fodrok édes bóditó illatot lehelnek, mely egyesül az aranysárga virágú rezedák, lila tarka betoniák illatával. Nem lehetne megállapítani, vájjon guny-e avagy dacz. kihívás vagy lemondás-e az, a mi oda van írva a szép üde arezra s fellobban az előtte álló öreg asszony heves, kitörő szavainál : —- Igen! Megvetem, gyűlölöm önt, — mondja csontos kezeibe hajtva őszfürtös fejét, — gyűlölöm, mert elvette örömömet az élettől, megfosztott a reménytől, mely éltetett, szomorúvá tette napjaimat. — Gyűlölöm, azért a csábitó szépségéért, inert irgalmatlan, kegyetlen, általa olyan mint egy csodaszép, de mérges dísznövény, mely szemkáprázta'óan tetszeleg szinpompájában, de mérget lehel! — Nehéz gyilkoló illatot áraszt maga körül, mely belolopja mérgét a szivébe .... Ilyen ön ! Hogy nem érezte meg szivem, midőn ön a kárhozatot házamba hozta 1 . . . . Oh az oktalan állat megkülönbözteti a mérges növényt s kerüli messze csábos fürtü virágát, én nem kerültem önt, sem én, sem ama boldogtalan gyermek. Minek is jött hozzánk ? Örökké látni fogom önt, úgy a hogy akkor láttam, midőn házam küszöbét először átlépte. Szegény fiam ! Mint hullott ki kezéből az ezüst kapcsos imakönyv, rábámult önre, mint valamely csodatüneményre ; én is. Városba nem szoktam járni, kisfalunkban pedig sohasem láttam önhöz hasonló alakot .... Azok a keble felett hullámzó csipkék, melyekből ezer ördög integet, az a fenyő-dereka körül fonódó vérpiros szál lag, ez mind varázszsal- csodálatos varázszsal bírt! Asszony vagyok, de bódulattal hallgattam az ön szavait. — Lelkemben egész erővel mozdul meg minden, hogy most viszontlátom önt! Hogy vált ki selyem öltönye kis szobánk szegényes bútorzatából, hogy betöltötte csendülő hangja, csipkéinek illata a levegőt. Láttam mint szívta magába az a boldogtalan, beteg fin ezt a beszédet, mint a szomjas föld a langyos esőt, mint kora tavasz a fejlesztő, bimbóhajtó napsugárt .... Keblében megállt a fojtogató köhögés, a feloszlás színét magán viselő arcza kigjult a felszökő vértől, szemeiben sohasem láttam olyan lángot égni, mint „akkor“, .összekulcsolta kezeit s úgy merengett maga elé, hosszan eltűnődve .... Emlékszik-e ön még arra a bodzafára, ott az orgona bokrok mellett? Ön letépte egy fehér tányéros virágál, játszott vele s azután elhajította. Ha sejtelmem lett volna akkor arról, hogy mit jelent az nekem ! Ha tudtam volna én akkor, hogy ön mit visz magával ! Semmit sem tudtam, csak néztem Dé- nest, a mint ott állt azon a helyen, hol az ön selyem öltönye elsöpörte az ut porát; némán állt ott kezében tartogatva az ön által elhajított kis bodza virágot. Tolnameg’yei Hölgyek Lapja. Estére, alkonyára harangoztak, nem hallotta, kapcsos imakönyve ott feküdt a tornácz fakönyöklőjén érintetlenül; — lapjait zavartalanul forgatta a feltámadt esti szél .... És igy történt azután is ! Megállt a tornácz előtt és figyelt némán mozdulatlanul, mint egy szobor. Én akkor már sejthettem, hogy ön után vágyik a lelke ! De borzasztó volt, midőn megtudtam, észrevettem, hogy nem a lélek ébredt fel benne, hanem a szív ! . . . . Amaz égő, emésztő tűz, mely bensejét égette s beleöntötte elevenségét a bágyadt csillogásu szemekbe ; melyet én a lélek ébredésének, működésének véltem, a szerelem ébredése volt. Szerelem a sötét mogorva papi öltöny alatt! Szerelem, átkos, tépő szenvedély ott, a hol csak a megdicsőülésről szabad álmadozni. Az ön vétke kétszeres ! Megölt egy embert, elvett az Istentől egy szolgát! . . . . Borzasztó az, ha a szív ott dobban meg, a hol nem szabad ; ha a szív akkor dobban meg, midőn tiltva van ! „Jaj a botránkozónak, de százszorosán jaj a botránkoztatónak !“ Látnom kellett, mint vette fel arcza az enyészet színét, alakja napról-napra beesetebb, szeme bágyadtabb lett. Sápadt arczán megláttam a szivében rejlett vágyat és epedést ön után ! Hiába jött nyár melegével verőfóny, madár- dal mindhiába volt az a csodálatos varázs, melyet vir'ulás hoz magával, mely felemeli a csüggedő lelkeket, nem birt uj életet lehelni a sorvadó életbe többé .... Hallottam minden fólperczben erősbülő köhögését, mely kegyetlenül makacs volt s úgy hangzott, mintha vékony aczéllemezzel ütnének üveglapra .... Láttam viszahullani estónkint párnájára viaszsárga arczczal, minthogyha már elhagyta volna az élet, s tudtam mi bántja, mi sietteti a feloszlást s űzi, hajtja künyörtelenül a komor sirfeló .... Az önhöz való csodálatos ragaszkodás ! Ez, ez fokozta .... Az ifjú élet legnagyobb fájdalma fogta körül szerette önt, ki eljött a halál magot hinteni szivébe ! S az a mag ijesztő gyorsasággal fejlődött! Néztem hetekig szenvedését, léte, élete nem volt már egyéb, hosszú kínos kínos haldoklásnál! Azután jött a legrosszabb .... Ősszel volt, mikor minden szomorú. — Késő ősz volt, sohasem fakad ki emlékezetemből, sötét felhők borították az eget ; mire este lett, nem lehetett két lépésnyire látni, mindent betemetett a komor sötétség .... Bejöttem szobámba, hogy gyertyát gyújtsak, az önében égett már akkor. Kezében tartotta a nagy imakönyvet s imádkozott .... Mily régen nem tette már . . . Koszul érintett s komoly megdöbbenést órezl- tem láttára ! Valamely megdicsőülés fénye derengett halovány homlokán, nem tudtam, hogy az ablak tábláiról visszaverődő gyertya viszfénye-e, avagy a mártírok sugárkoronájából valami ? ! Kilenczet harangoztak. Erős szél támadt fel s oda csapkodta szobám ablakához a letördelt ágdarabokat, komoran gomolyogtak a felhők, sehol nyoma egy csillagnak vagy világitó fénynek ! Félni kezdtem a nesztelenségtőlf a sejtelmes homálytól s beletemettem fejemet párnáimba, hogy ne lássam a sötétet s azt az egy szál gyertyától származó kísérteties, sárga fónyvonalt. Azt sem láttam, de egészen mást. . . Csodálatos víziók vettek körül... Éjjeli asztalkámon heverő imakönyvem sötét betűi fel el even ültek s ott forogtak körültem szédítő gyorsasággal, különféle árnyakat láttam imbolyogni a falakon s a bizonytalan nyüzsgő alakokból kivált egy pompás dísznövény ! Levelei vérpirosak, arany erektől tarkáivá szirmait mintha fehér gyapot fedte volna ... a növény szétterülő leveleiből egy himbálódzó virágtölcsér vált mély, bíboros kelyhóvel, melynek közepén csodálatos két fekete szem ragyogott, reám szögezve szúró tekintetét! Az imakönyv sötét tánczoló betűi körülte tó- velyegtek, folyton suttogva egymásnak: Mérges ! Mérges! Agyamba tódult a vér, iszonyat szállt meg ; küzdöttem magammal, hideg veríték gyöngyözött homlokomon s végre felsikoltottam. Ott feküdtem szobám pamlagán, sürü sötétség vett körül, az a sárga fény még mindig belo- pódzva világított. Különös valamit éreztem a levegőben — mintha idegen járt volna itt, mig én delejes álomhoz hasonló kábultságba merültem . . . Felemelkedtem helyemről s csendes léptekkel közeledtem fiam szobája felé. Felnyitottam ajtaját és beléptem. Ott ült az ablak melleti karosszékben, kezében tartá nyitott imakönyvét; midőn kiakartam kezéből venni, rémülten sikoltottam fel.. . Nem bírtam azt tőle elvenni többé, erősen tartá megmerevült kezei között. . . Tisztán állott előttem a kétségbeejtő helyzet; szegény fiam meg volt halva. Érti ön ! Meg volt halva. Rám nehezült a sötét végzet, a megsemmisülés terjesztő házam fölé szárnyait, örömömnek vége volt. A szép, fiatal asszony szemei megvillantak, reszketős futja át s oda omlik egy szó nélkül az öreg asszony elé . . . Későn jöttem ! . . . Selyem öltönye összeölelkezett az ut porával. Esti szél üdén hozza el a virágok illatát, az udvaron lassan integet a fehér bodza virága. . . Az öreg asszony nézi a zokogó selyemruhás előkelő hölgyet lábainál, megszállja szivét valamely ellágyuló érzelem, könyezve néz le rá s a felett tépelődik, hogy a kettő közül vájjon melyik semmisült meg ? Az a pihenő fiú? Vagy ez az élő szobor? APRÓSÁGOK. ZDefiniczióL: a. Házassági-ól. Az orvos: egy különös láznak nevezi, mely forrósággal kezdődik és hidegséggel végződik. A régész: egy egyszerű rokonvegyületnek. A gyógyszerész: a leghatásosabb lehűtő pornak. A jogász: egy adásvevési szerződésnek. A kereskedő: spekulácziónak, melyben nem lehet előnyösen bukni. A költő: regénynek, mely több kiadást hoz létre. A színész: egy tragikomoediának, • mely többféle és különböző kritikát szül. A katona: egy háborúnak, mely gyakran a hét- de olykor még a harmincz éves háborút is túléli, !h.á.zasu.la.rLdó ifjak: miafyaxxkzjaMi leendő oldalbordánk, ki vagy egy gazdag- ember magzatja, jelentessék be a te hozományod. Jöjjön el apád fél gazdagsága. — Legyen meg a te ifjúságod miképen most, azonképen évek múlva is. — A mi mindennapi kártya, ital, dohány pénzünket add meg bőven az esküvő előtt. — Es bocsásd meg ha elmegyünk a kávéházba, miképpen mi is megbocsájtjuk, ha nem kell veled bálba és színházba mennünk. — És ne vigy minket a divatáru kereskedésbe. De szabadíts meg a nyelvedtől ; mert tied a fecsegés hatalmas eszköze, most és életed végéig, de azontúl is Amen ! Lányok miatyánlija. Mi kérőnk, ki vagy a 25—30-as években, jelentessék be a te neved. — Jöjjön el a te násznagyod, legyen meg a te akaratod — de csakis esküvőnk előtt. A mi mindennapi konyhapénzünket add meg bőven minden hó elsején. És bocsásd
