Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-12-14 / 63. szám
% IX, évfolyam. 1889. 63. szám. Szekszárd, szombat, deczember 14. SZÍEEÁRD VIDEEE. TOLInFA GYE törvényhatósági, tanügyi és közgazdasági érdekeit képviselő társadalmi és szépirodalmi lap, A tolnamegyei gazdasági egyesület s a szekszárdi szőlészeti és kertészeti tanfolyam UVCeg-jelexxÜk: lieten.ls:ént kétszer z szerdán és szombaton. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Sétpatak-utcza 1113. sz. Széchenyi-utoza 172. sz. Előfizetési ár z Egész évre .........................6 frt. Fé l évre...............................3 frt. Évnegyedre .... 1 frt 50 kr. A lap szellemi részére vonatkozó közlemények, ngv a hirdetési és előfizetési pénzek a szerkesztőséghez küldendők. hivatalos közlönye. ZEiircietési díjaik:; Három hasábos petit sor 15 kr, ugyanaz a nyilttérben 20 kr. Bírósági árverési hirdetmények: 200 szóig bélyeggel együtt 3 frt. 200—300-ig „ „ 4 írt. 300—400-ig _______„ 5 frt. Fő munkatárs: Székely Ferencz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Geiger Gyula. Lapkiadó : Ujfalusy Lajos. Közbiztonságunk. Furcsa egy nép vagyunk mi! Élünk, virulunk, előre haladunk, a zóna behozatalával megelőzzük a világot, — de a közbiztonság tekintetében megállapodunk ott, a hova ezelőtt vagy húsz esztendővel, akarva-nem akarva, mégis eljutottunk. Igazán furcsa egy nép vágyunk mi! — A téli óvad elviszi szokás szerint a maga áldozatjait; néhány rablás egy-kót betörés, gyilkosság, — s mi jól behúzódunk a meleg kuczkóba, meghallgatunk egy-két zsiványbravourt, s várjuk, hogy mikor jut már most reánk a sor. Mert a falusi ember úgy szokott tenni nálunk, hogy keresztvasat tétet az ajtajára, s számit arra a ezivihzált országba egy csöppet sem illő szélsőségre, melytől csak egy lépés vezet már a szó legközvetlenebb értelmében vett önvédelemhez. A kormány néhány évvel ezelőtt csendőrséget szervezett az elavult pandurrendszer helyébe. Az intézmény üdvösnek bizonyult. De mi az a néhány csendőr őrs egy ilyen megyében! Van vidék akárhány, ahol heteken át nem látnak csendőrt; s az a szegény fél- kezü bakter legyen a mi oltalmazónk ! ? Igen, van fináncz, van adóvégrehajtó, de életének és vagyonának megőrzője — legalább itt a falun — minden ember maga lehet csupán ! Emlékezzünk csak vissza az abszolutizmus idejére. Bezzeg megvolt akkor minden nagyobb községnek a maga zsandárállomása. Meg ám, csakhogy akkor mást féltettek, s nem az adózó polgár életét. Holott nézzük csak a paksi csendőrőrsöt a a jelenben, melynek feladata ügyelni Paksra, Köm- lődre, Györkönyre, Nagy-Doroghra, Tápéra, Bikácsra, Kis-ós Nagy-Kajdacsra, egy egész csomó pusztára és még nem tudom én mire; — és áll az egész őrs hat emberből! Hát nem nevetségesen szomorú állapot-e ez ? Nem kívánjuk mi, hogy az ország tömve legyen zsandárokkal, de azt igenis joggal megkövetelhetjük, hogy a hosszú téli estéken nyugodtan hajthasuk le fejünket, s ne kellessék arra is gondolnunk, ha vájjon reggelre a saját jószántunkból emeljük-e fel. Mert elvégre is meg kell szűnni ennek az abnormis állapotnak. A rabló oláhczigá- n y o k, kik az állam irányában semminémü kötelezettséget nem viselnek, kell, hogy elvégre ne kóbor ölj an ak és dúljanak szerte az országban, s ne háborítsák az adókban nyakig úszó polgárnak békéjét, nyugalmát. Jóllehet, hogy ez sokkal fontosabb kérdés, semhogy néhány szóval e helyütt megvitatni lehetne, de ha egyébben nem : kordában, fékben mégis csak lehetne szigorral tartani az államnak, a közbiztonságnak eme veszélyes s örökös ellenségeit. Vagy nem szomorú állapot-e az is, hogy egy egy nagyközségben egyetlenegy bakterra bizzák a a közbiztonság épségben tartását! ? S még az egy is, ha nem kürtölne ! De a mig ez a felső végen elfujja méltóságteljesen a maga „tizenegyjét,“ azalatt az alvéget akár egészben véve elvihetik a helyéről ő kelme miatt, s még csak a meglepetéstől sem kell félniök. Vagy különben is ki ellenőrzi, hogy a törvénynek eme, sokszor fólkezii, őre nem huny-e szemet ott, hol, teszem fel, a komája vagy a sógora „dolgozik,“ vagy legtöbbször nem-e olyan, mint az agárdi felesküdt hegypásztorok?! Akárhány község van megyénkben, a hova a dohánytermesztés nagy mennyiségben vonzza a a Duna másik feléről átjött csempészeket. Ezeknek pedig legnagyobb része megrögzött, elszánt gonosztevő, — s ha a csempészeten kivül más „üzletre“ is van kilátás, attól sem rettennek vissza. Ezek pedig szabadjára járnak sokszor csapatostul a nagyobb dohánytermelő falvakban, s a mi népünk még rejtegeti őket. De ezt is aligha a csempészek iránti szeretetből, hanem inkább a fmánczok iránti gyűlöletből teszi. Szóval a közbiztonság tekintetében még igen sok pótolni valónk van ; s államháztartásunk jobbra fordultával eme napirenden levő bajon mihamarabb segítenünk kell. Ha együtt akarunk haladni a művelt világgal akkor kell, hogy minden tekintetben nyomdokába lépjünk s elkerülhetetlenül szükséges, hogy nálunk is tűrhető állapotban legyen a polgárok életének és vagyonának biztonsága. St. J. zz Hirdetmény. A vármegyei fillokszera bizottság a mindinkább terjedő fillokszora vész elleni védekezés megkönnyítése czéljából az eddig ismert védekezési módok egyikének, az ellentálló képességű amerikai szőlővesszőknek mind nagyobb kiterjedésben való előállítását tartván szükségesnek, a kezdet nehézségeivel küzdő községi szőlőtelepeknek első beültetéséhez szükségelt amerikai gyökeres szőlő- veszszőkkel való díjmentes ellát á-. sát határozta el. — Mihez képest a vármegye összes községei felhivatnak, hogy saját jól felfogott érdekükben, a bizottság kezdeményezése és támogatása mellett a múlt évben hasonló telepeket berendezett Alsó-Nána-, Apáthi-, Lengyel-, Mado- csa-, Tamási- és Kis-Vejke községek példájára, a „Szekszárd Vidéke“ tárczája. Tűnődés. (Ludovieustól.) Mikor elgondolom, hogy az emberiség lángelméi mennyi hévvel foglalkoznak a nagy társadalom függő kérdéseivel, mint küzdenek a közjóért, minő áldozatokat hoznak az emberiség érdekében, hogy csak egy lépéssel is előbbre vigyék azt a századok meredek utján, — s mikor e nagy és magasztos alakokban fölismerni vélem az isteni szikrát, mely őket kiemeli a földiek mindennapiságából, — önkénytelenül képzeletem elé tolul egy gondolat, egy parányi gondolat, mely egy egész emberiséget átölelni, fölfogni nem tud, de annak egy parányi részét az embert képes volt régen fölismerni, — hogy: „miért e végtelen küzdelem?“ ' Hát van ember a földön, a kit megillethet a rész, mely a küzdelem gyümölcséből reá esik ? Yan ember, a ki lelkének, szivének minden izében igaz ? Jóságos isten, ha már képmásodra alkottad őt, miért nem oltottál bele egy parányt abból a tömérdek magasztosból, mely szent alakodat ott a a magasban annyi szeretettel és dicsfénnyel övezi körül! Yagy a szív volna az a rósz, mely embert formáló alkotásaidat odaemeli hozzád ? Ez foglalná magában végtelen szereteted porszemeit ? Mert a a szív az, amire ők hivatkoznak, midőn vezekleni borulnak le nagyságod előtt, a szív az, melyre hivatkozni szeretnek egymás előtt, midőn barátságot, szeretetet, vagy szerelmet színlelnek egymás iránt, s a szív az, melyet még minden költő megénekelt. Keresem, kutatom én is azt a láthatatlan mozgató erőt, mely a lélek minden nyilatkozásait életre hívja; rábukkanok néha az ólet tekervényes ösvényein, de nem érzem belőle sehol parányát sem annak a jótékony melegnek, mellyel az alkotó szeretet keblünket heviti. Felcsillan benne néha az érzés melege, mint hamu alól a parázs, de csak azért, hogy azután örökre kialudjék. * Soha nem múló örök szerelem, — boldog álma az édes ifjú kornak, mennyire közelebb állnál te is a valóhoz, ha tartósságodat nem a szilárd szívre építenék, hanem oda volnál oltva a kevésbbé nemes emberi szenvedélyek közé : — mennyire inkább volnál közel igy az örökléthez. Judith, első szerelmem, első oktatóm az emberi gyarlóság fölismerésében, — örökké hálával gondolok reád, mert nélküled nem tanultam volna meg soha elviselni a hálátlanság tőrszurásait, törni hűtlen lelkek hidegségét, mosolyogni a bárdolatla- nokon, s szánni a földnek azon boldog alakjait, a kik nem tudják, hogy annak ők milyen szánalomra méltó teremtései! Judith, első szerelmem, mennyire imádtalak is én téged ! — Mikor az istenség szent eszméje imára késztető leborulni, a te sylphid alakod volt az isteni szent kép, a pázsit előtted az oltár, magad az eszme megtestesülése ! — „Szeretlek“ hét éven át hányszor nem hangzott el e szó ajkaimon ; — „szeretlek“ .... mi édesen csengett e szó hét éven át imádott ajkaidról. Mondhattunk-e volna még egyebet is egymásnak ? Hiszen ajkaink egybeolvadtak mindég ! e két ajk közé volt tapadva a menyország, mely magába rejti az öröklótet! Öröklét, bizalmunk, hitünk csalfa délibábja! Hivatásom — mert fájdalom az embernek szerelmén kivül még hivatása is van — néhány rövid hóra elvont tőled, — néhány rövid hó, egy egész élet akkor — s mikor ismét visszatértem, ajkaidon számomra nem volt több csók, több mosoly ! utolsó szavad hozzám, egy hideg, fagyos szó volt: „Uram!!“ * Egy szelid arczu tisztes nő-alaknak voltam éveken át őszinte tisztelője. Ez idő alatt a szó neí
