Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-12-07 / 61. szám
IX. évfolyam. 1889. 61. szám. Szekszárd, szombat, deczember 7. TOLUA XTAAZ^ZMHEO-YIE törvényhatósági, tanügyi és közgazdasági érdekeit képviselő társadalmi Á tolnamegyei gazdasági egyesület s a szekszárdi szőlészeti és kertészeti tanfolyam IMIeg-jelexxils: tLeterx kiéin, t kétszer z szerdán és szombaton. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Sőtpatak-utcza 1113. sz. Széchenyi-utoza 172. sz. Előfizetési ár r Epí'sy ■'■■ re .........................6 frt. Fé l évre...............................3 frt. Évnegyedre .... 1 frt 50 kr. A lap szellemi részére vonatkozó kózleménvok, úgy a hirdetési és előfizetési pénzek a szerkesztőséihez küldendők, mwynaisz* v=anw. iwrettr« és szépirodalmi lap. hivatalos közlönye. ECirőetési díjaik::: Három hasábos petit sor 15 kr, ugyanaz a nyilttérben 20 kr. Bírósági árverési hirdetmények: 200 szóig bélyeggel együtt 3 frt. 200—300-ig „ „ 4 frt. 300—400-ig _______„ 5 frt. | Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos: Főmunkatárs: Székely Ferencz. Geifer G y u 1 a Lapkiadó : Ujfalusy Lajos. ITemseti nyelvünk a népiskolákban. Temesvármegye a múlt hóban tartott közigazgatási bizotsági ülésen a tanfelügyelő jelentése alkalmából dr. Molnár főispán megütközéssel említi fel, hogy a hivatal-vizsgálatok alkalmával, a vár- mármegye területén tett körútja megejtésekor, tapasztalta, miszerint a tanfeltigyelőség, illetőleg a közigazgatási bizottság előterjesztése daczára, az utóbbi időben is előfordul, hogy oly tanítók nevezetettek ki, akik a magyar állam hivatalos nyelvét nem beszélik. Egyik bizottsági tag indítványa folytán a közigazgatási bizottság szigoruan utasítani határozta a tanfelügyelőt, hogy jövőre csak oly tanítókat hozzon kinevezés végett javaslatba, kik a magyar nyelvet bírják, illetőleg a törvény idevonatkozó rendelkezést szigorúan megtartsa. Temesvármegye közigazgatási bizottsága emez ntézkedése által kitűnő bizonyítványát adta hazafias érzületének. Vajha e nemes példa hatna a többi vármegyék közigazgatási bizottságaira is és árgus szemekkel kutatnák az olyan népiskolákat, ahol a hazai nyelvet elhanyagolják, vétkesen mellőzzik. Vajha volna bennök erő és akarat, melylyel a legszigorúbb, példás büntetést alkalmaznák azon tanítókkal szemben, akik nemzetünk drága nyelvét sem nem értik, sem nem tanítják a vezetésük alat álló népiskolában. Midőn az olyan tanítót, a legnagyobb haza- fiatlanság súlyos vádjával illetjük, aki Magyarországon a magyar nyelvet nem beszéli, nem találunk méltó szavakat az olyan tanfelügyelő minősithetlen eljárásának megrovására, aki a magyar állam hivatalos nyelvét beszélni nem tudó tanítót, felvételre ajánlja. A tanfelügyelői intézmény tekintélyes kiadásba kerül a nehéz terhek alatt görnyedő nemzetnek. A szép állásra, a szép fizetéssel emelt tan- felügyelőktől méltán megkövetelheti a nemzet, hogy figyelmük első sorban a nemzeti nyelv tanítására kiterjedjen. Tartsa elengedhetetlen kötelességének a hazafias eszmék terjesztésének pontos ellenőrzését. Legyen a tanításnak felügyelője, de oly felügyelője, aki nem a hozzá elküldött statisztikából ítélje meg a tanítás irányát, eredményét. Legyen benne erő és akarat, hagy az olyan tanítót, aki a nemzet nyelvét tanitani nem tudja, vagy nem akarja, az erről való meggyőződése első perezébén csapja, vagy csapassa el. A kinevezésnél legyen óvatos, mert a nemzet a legnagyobb visszaélésnek tekinti, ha oly tanítókat ajánl kinevezésre, aki magyarul beszélni, magyarul érezni nem tud. Azon tanító, a ki tudatával bír hazafias kötelességének, melyet méltán elvár tőle nemcsak a a törvény, hanem a társadalom is, nem várja azt, hogy felülről szorgalmazzák a nemzeti nyelv tanítására, a hazafias eszmék terjesztésére ; hanem teljesíti azt, mert erre keblének szent érzelme, a czél magasztos, dicső volta ösztönzi. Az ilyen tanító számíthat a nemzet elismerésére, számíthat arra, hogy cselekményét egy nemzet helyeslése követi. Eljön azon idő, a mikor kötelességét teljesítő tanitó munkásságához mérten fog jutalmaztatni. De eljön azon idő is, a midőn megvetéssel sújtja a nemzet azt a tanitót, a ki álta íokat, idegen nyelvet terjeszt e hazában, ahol a magyar nyelvnek csak egyedül van joga az általános elismerésre. Kormányunk azon meggyőződésben él, hogy a magyar nyelv terjesztése körül elég erólylyel jár el. Azonban sajnosán kell tapasztalnunk, hogy számos népiskolájában Magyarországnak oly nyelveket tanítanak a kötelességeikről megfeledkezett tanítók, mintha nem Budapest, hanem Szentpétervár szabná nekik a törvényt. Kormányunk figyelmét e körülmény ki nem kerülheti. Ezt elnézni bűn, melynek e nemzet keservesen adja meg az árát. Van törvényünk, mely a magyar állam nyelvéül a magyart ismeri el, de hiányzik az éber figyelem, mely kiterjedne arra, hogy az állam nyelve tanittatik-e a népiskolákban. Itt szenved hajótörést a magyar nemzet jogos kívánsága, méltányos követélése nyelvére nézve. A kormány és társadalom fogjanak kezet és gyakoroljanak szigorú ellenőrzést azon iskolák felett, m;iveknek tanilA nem eléggé megbízhatók hazafias érzelmek tekintetében. Ha a kormány által megbízott közegek nem ellenőrzik a magyar nyelv- sikeres tanítását a népiskolákban, ha a társadalom nem gondoskodik nemzeti nyelvünk terjesztéséről, azon szomorú valóra ébredünk, hogy Magyarországon kiküszöböli némely tanitó a magyar nyelvet iskolájából. Ez ellen tiltakozni kell erélyesen a hazafias társadalomnak. Egy hazafias érzelmű tanitó népiskolájában biztos sikerrel terjesztheti a hazai nyelvet a törvény védelme alatt még akkor is, ha némely idegen érzelmű egyháztag nem helyeslenó is ez igazán nemes „Szekszárd Vidéke“ tárczája. 13. Már akárki mit mond, tény ami tény ! Szóljon bárki is, hogy ilyen meg olyan bátor; hogy ennyi meg annyi iskolát végzett; hogy akár kétszáz tuczat filozófi ai munkát olvasott ; hogy a fölvilágos o cl o t tsáot hektoliterenként szívta önmagába és az okosság és tudományosság netovábbjával rendelkezzék olyannyira, hogy akár naponta tarthatna és írhatna hétrőfös értekezéseket a babona ellen : még sem hiszem el neki, hogy ő nem babonás. Nem biz én ! Mert ismertem akárhány intelligens, képzett embert, ki naphosza 1 érvelt volna a legrationabili- sabb argumentumokkal a babona ellen, és azért ő maga mégis .... babonás volt. Sanyi barátom pl. sohsem kezdett el valami munkát és nem fogott soha valami újhoz pénteken, lett légyen az már bármi is, hanem halasztotta azt valamely másnapra, mert pénteken — mint monda — -nincs szerencséje. Gábor meg, ha reggel kilépett a kapun és egy vén — bocsánat — asszonnyal találkozott először, legott sarkán fordult meg és mindenféle érthetetlen szavakat dörmögve visszament ismét szobájába és újból elkezdte döbbeni proczeduráját. A nóta is azt mondja : „Eossz jel". Hát még Joczi, ki méltó utódja lehetne Iláy Bernárd uraságnak ! — ha hétfőn, mint a hét első napján egy gabalyodott piezulát volt kénytelen kiadni, olyan eczetes pofát vágott, hogy a zöld uborka rögtöniben megsavanyodott tőle ha ránézett, mert meg volt győződve, hogy az egész héten át mindig csak pénzt kell kidobnia, és nem tehet félre egy veszett vasat se ! Bandi volt még csak a fura lélek !• Mint a miféle Nimród fia, magától értetődik, babonás volt. Ha vadászatra készült és valaki szerencsét kívánt neki, kevés híja volt, hogy fejéhez nem vágta a puskát mindenestől, mert szerinte az nap vadászember még döglött verebet sem talál, ha mindjárt orra előtt fekszik is. így különben folytathatóim még jó sokáig, de nem tartozik elbeszélésem keretébe, mit különben is az előbbeniek felsorolásával már túlléptem, és azért csak egy eklatáns példával akarom a 13-as számnak szerencsétlen voltát bizonyítani. Névnapon voltunk. Én, a kedves oldalbordám és többen. A 3. fogásnál siri csend között feláll bőbe- szédü Szónoky Tihamér ur, és egy kacskaringós, szóvirágoktól ömledező émelygős tósztot mond kedves háziasszonyunkra, mint kinek nevenapját ünnepeltük vala. Alig. azonban hogy a ... magától értendő — rivalgó hoch — akarom mondani éljenzés elhangzott, elsikoltja migát mellettem véznái Nyafogó Euphrozina hajadon matróna, — ki már annyiszor nem vágyott a fejkötő alatt nem lenni, hogy négy X. is került ki belőle, de azért még csak 22 éves. — Mi baj, mi baj kedves nagysám ? kórdóm szörnyű részvéttel. — Jaj kedves Olgám — fordult most kedves szomszédom engem teljesen ignorálva háziasszonyunkhoz, mi a feleségem ajkára egy csalfa nevetést csalt — nézd csak édesem, 13-an ülünk az asztalnál. No hiszen lett most sikoltozás, ájuldozás — (persze csak amolyan művészies) a nők között. Akár a héja csapott volna a csibék közé. — Tizenhármán ?! sikoltoztak a nők és kezdtek az asztaltól szabadulni. Ki-ki első akart az asztaltól távozni. — Nos mi van abban? — kérdé a potrohos jegyző ur. — Jaj jegyző ur, kezdé ismét előbbeni nagysám, nem tetszik tudni, hogy ha tizenhármán ülnek egy asztalnál, azon társaságból egy év leforgása alatt egyike meghal. — Ah meghal! Lárifári mendemonda ! — Oh apjuk csak hallgass — kezdé a jegyzőim — nem hiszesz te semmit, mig későn nem lesz. En is kezdtem argumentálni, más is, de hiába volt minden szó. Még Dárius kincséért sem lehetett volna őket többé az asztalhoz terelni. Mi férfiak azért persze maradtunk egy „csendes“ mellett, de a nők, a háziasszony erőltetett vigsága daczára már nem fértek a bőrükben. A lidéreznyomás meglát-
