Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)

1889-07-04 / 28. szám

Tolnamegyei Hölgyek Lapja. stb. Ugyan az önismeret bizonyára szép tulajdon és a javuláshoz vezet. Nagysádnál ez ugyan nem szükséges, de ka egy kis szoknyácska volna a fess nadrágon, mindenesetre bajosabb volna ; szinte saj­nálom, hogy nem üdvözölhetem ezentúl e szép kis öltöny darabban, mert tudom „önkénytelen udva­riasságánál“ fogva ugrott volna egyet (ha mindjárt balletszerüt is). Részemről befejezettnek nyilvání­tom a vitát. Bármily öreg is legyek, még sem ér­dekes egy hölgyecskére lelni a hol ;,nőkereső hős“ van hirdetve. Úgy látszik a banya meséje rajtam esett meg fordított sorrendben. Teljesen igaza van, az ember soha sem tudja mit kap, és mi mindent ki nem süt egy ilyen Öreg asszony. Sqy szc'p asszo ny, e i n Cc fi fiö ny ve Se. Neveznek tégedet deli szép dámvadnak, Egyik szelídnek mond, a másik meg vadnak. Ajkad mosolygása, szemed villanása Lön sok imádódnak végzetes romlása. Igazi dámvad vagy, párod is van neked, S lielylyel-közzel ezt is kebledre öleled; Díszessé tenni öt nagyon is akarod, —- Ezért hagyod rajt’ a koronás agancsot. Ilhadamantus. TÁRGZA. —©sss®— Egy gyengéd és egy erélyes anya. Tudja-e szives olvasó, miért tanul az ember a maga kárán? Mert a másén nem okul. Igaz ugyan, hogy az emberekben megvan az, hogy minél nagyobb bakot lőnek, annál kisebb zajt csinálnak belőle. Ez pedig nem más, mint hamis szégyen. Ha mindenki emberbaráti kötelességének tartaná — a közjó érdekében —- minden felsülé­sének hűséges közlését, akkor nem a magunk, ha­nem a más kárán tanulhatnánk. Én jó példával kí­vánva előmenni, az általam lőtt számtalan bakok egyik díszpéldányával jelenek meg a tisztelt közön­ség előtt. A dunafüldvári állomásnál a hajó érkeztet várva, T.-né ő nagyságával, Földvár egyik legtisz­teletreméltóbb hölgyével találkozóm, ki szintén elu­tazni szándékozó fivérét kisérte volt le a Dunához, kinek is engem bemutatva, az együtt folytatandó útra pártfogásába ajánlott. N. N. J. ur Verebélyről — kinek nevével kedvelt lapunk hasábjain már többször találkozha­tott a szives olvasó — „garde dame“ hivatásának a legpáratlanabb udvariassággal megfelelve, nékem szellemes társalgása által nemcsak utamat tette él­vezetessé, hanem a fővárosba érve, daczára az esős zord időnek és a késő esti óráknak — feledve sa­ját helyzetét — engem mindaddig nem hagyott el, mig csak podgyászommal együtt biztos helyen nem tudott. Remélve, hogy N. N. J. ur szívesen veendi hálás megemlékezésemet, bátorkodom őt emlékez­tetni, hogy jelen elbeszélésem a velünk akkor a hajón beszélgető Palánkéról Gáli formába utazó öreg hölgyre vonatkozik. Nekünk akkor csak röviden beszélte el körül­ményeit. Három fia közül kettő tekintélyes állással bir San-Franciskoban, -- mig a harmadik, ki már szintén végző tanulmányait — jelenleg kedélybeteg és jobban annak szórakoztatása végett utazott Ausz- tria-Magyarországba. Mi azonban fiát. ki a hajó­nak egyik kabinjában tartózkodott, nem láthattuk. Pár nap múlva dolgaim végett Becsbe kellett utaznom és a véletlen úgy akarta, hogy a bécsi hajóra érve, a Oaliforniai hölgygyei ismét találkoz­zam, ki is engem meglátva, határtalan örömének adott kifejezést. A teremben helyet foglalva, ismét elkezdő panaszát szerencsétlen fiának szellemi állapota le­lett; és kérésemre közié velem a bajnak okát és eredetét, mely'lyel én nem akarom a tisztelt olva­sót untatni és csak röviden mondom el — a mit talán úgyis, kitalált már, — hogy a kedélybeteg- ségnek (a mely nézetem Szerint unokatestvér az őrültséggel) megint ismét és újra itt is csak a sze­relem volt szülője. Josée (ez volt a beteg neve) tanulmányait vé­gezve kinyilatkoztató, hogy ő most megnősül, de neki se gazdag rútság, se vagyonos ostobaság nem kell, és egyedül .csak szivérzelmére ' hallgatva — (bocsássák meg neki, hiszen bolond volt) kiszemelt több leánykát. De a gyengéd mama mindegyiken talált ezer hibát. Végre .Josée az őrültségig beleszeretett egy szegény leányba, (már ez az első bolond lépés volt, fogja némely dandy sóhajtani). Az a szegény le-. ány festőnő volt, kinek egész családját kelle mun­kájával fen tartani. Semmi, semmi kifogásom nem volt Angyalka ellen —■ folytató beszédét a szerető anya és ha gazdag lett volna, bele is egyeztem volna, hogy fiam elvegye, de igy ... én azt gondoltam egy nő­nek California minden aranyával kell bírnia, hogy Joséemhoz illő partié legyen. Kérdésemre, hogy hát a Josée mivel birt, egész csodálkozva mondó, hogy ő már magában kincs, a melynek párja sincs. Oh ezek a marnák ! — Nos, azután addig beszéltek, irkáltak, ármány­kod tak (épen úgy mint némely helyen Európában is szokott a csúnya nyelvű szép nem), hogy végre Josée — mint afféle bolond — hinni kezdett a sok beszédnek és angyalkának egy levélben tud­tára adta, hogy ő ugyan szereti,, de ha California aranyával bírna, még jobban szeretné. Erre Angyalka a negyedik emeleten levő mű­terméből — valószínűleg aranyásási czélból kiakarva repülni, egészen megfelejtkezve szárnyatlan angyal- ságáról — lepuffant és a mozaik hideg kemény fogadtatása után önkívületbe esett. Josée, ki a levelet elküldve, tettét rögtön megbánta, futva sietett angyalkájához és épen ab­ban a pillanatban ért oda, midőn az a lépcsőház­ban eleibe repült. Kétségbeesett sikoltással emelő keblére a bu­kott angyalkát, ki megtört szemeit még egyszer felnyitva, valamit rebegett California aranyairól és átszenderült abba az országba, a hol az Angyalkák­nak szárnyai vannak és az aranynak értéke nincs. Ezek után Josée megőrült, illetőleg kedély­beteg lett. Legjobban csak azt fájlalta a szegény anya, hogy fia őt kerüli és látszólag őt gyűlöli legjob­ban. Öt, a ki egész életét neki akarja áldozni, a ki nem fogja őt elhagyni soha, megy vele mindenfelé és megtesz érte mindent. Végre engem kért mindenre, a mi szent előt­tem, hogy menjek fel fiához— a ki ,ez alatt a hajó fedélzetén időzött — beszéljek neki és győződtessem meg anyja szeretetéről. Minden vonakodásom hasztalan volt, ő bizto­sított, hogy fia nem fog idegennek tekinteni, és még azt is el akarta velem hitetni, hogy Angyal­kához hasonlítok (valószínűleg, mivel nekem sin­csenek szárnyaim). A kényszernek ellent nem állhatva, végre megindultam a nehéz útra, hátrahagyva a szegény öreg hölgyet, a ki azzal bocsátott cl, hogy ő kül­detésem sikeréért távollétem alatt imádkozni fog. Dobogó kebellel mentem a lépcsőn felfelé. Már most hogy szólítsak én meg egy idegen férfit? Mit fog az felőlem gondolni? Mai nap né­mely legokosabb fiatal embert is bolonddá tesz az önelbizakodottság és a képzelődés, hát még egy bolondot! . * Felérve a fedélzetre, első tekintetem a be­tegre esett, ki fejét kezére támasztva, merengő te­kintettel nézett a Duna tova siető habjai közé. Angolosan borotvált lenszőke szakája, arczá- nak feltűnő halaványsága, egész megjelenése egy perczig sem hagyott kételyben, hogy előttoin Josée állt, illetőleg ült. Kívüle a fedélzeten csakis egy egyén volt még, kit napbarnított, egészséges vonásai, valamint keményen kipödrött setét bajusza, egész öltözete és a kezében tartott lovagostor után — meljdyel erő­sen csapkodta fényes csizmája magas szárait — ítélve, valami gazdasági embernek tartottam. Meg,- erősite ezen hitemben továbbá magaviseleté, mely nagyon is mutató, hogy ő kegyelme a pusztán nem igen vett időt magának a „bon-ton“ tanulmányo­zására. . A mint meglátott, elembe sietett, és vissza- utasitó tekintetem daczára követett egészen a beteg közelébe, hol sans-géne végig hallgatta beszélgeté­sünket. Én jelenlétét ignorálva, egész figyelmemet az előttem ülőre fordítóm, kit is — kezemet vállára téve — a legmelegebb részvét hangján következő­leg szóliték meg :-— Sir, it is your mother who sends me to you. A beteg mintegy álomból ébredve forditá fe­lém tekintetét. — Mit parancsol nagysád ? kérdé a legtisz­tább magyarsággal. Mire én ijedten rántottam vissza válláról ke­zemet. De csakhamar eszembe jutott, hogy anyja eralité, hogy több nyelvet beszól; e szerint most csupán mániából tagadja meg anyanyelvét. Éz alatt habozásomat észrevéve, most már ő szólított meg enge met, — Sa Ella l’italiano ? Ou est ce que vou parlez peut étre la langue fran^aise, oder deutsch ? — Ürülök uram, hogy ön beszél magyarul.; de mi okból tagadja el hazája nyelvét, melynek minden betűje kedves emlékeket kell, hogy keltsen keblében ? — Hazám nyelve, az a kiíiczamitptt angol, brrr! Azután meg miféle kedves emlékek lehetné­nek azok ? Hiszen én még eddig az angol nőket sem állhattam ki soha. Már pedig előttem csak azon emlékek kedvesek, melyek .... No, de ha nagysád angol, akkor ellenszenvelnet leküzdve, min­den angol tudományomat kitálalom. # — Ah,’ tehát egészen még sem tagadja meg? — Hát tudja édes nagysád, a világra való embernek az eshetőségekre el kell készülve lennie és végre is egy két szóval körülutazhatja a földet.' Én például a világ minden nyelvén — tehát ango­lul is — megtanultam a következő szavakat: Do you love me? —a mire most dear miss vagy azt feleli, hogy yes, vagy azt, hogy : no. Tudva, kivel van dolgom, ez a szóáradat a legkevésbbé sem lepett meg, annál dühösebb sze­meket kezdett a tolakodó hallgató vetni a beszélőre. — Ez szép gondolat öntől és igaz ; az em­beri szeretet a legbiztosabb vezérlő az élet utain. — Azaz, hogy én csak a nőkről és nem az emberekről beszéltem. No, gondoltam, ez is egyike azoknak, a kik a nőket még csak emberszámba sem veszik. — így is igaza van barátom, a kötelességé­nek mindenben megfelelő nő megérdemli a szere­tetek Yan-e szeretetre méltóbb egy gyengéd anyánál? — Mit, mit, anyákról kezd beszélni ? csak az enyémet valahogy elő ne hozza, mondja meg in­kább annak a hosszú fejű földiéinek,' hogy sok os­tobaság helyett jobb lesz, ha egy gépet találnak fel, a mely az embereket anya nélkül fabrikálja a világra. — Ne legyen ily ingerült és igazságtalan ; anyja csakis boldogságát akarja. •- Köszönöm az olyan boldogságot! Most már látom, hogy ön igen is jól ismeri körülmé­nyeimet és nem angyal, a minek előbb tekintém, hanem a pokol küldöttje. Erre ón némán hajtottam meg magamat, mig ő folytató : — Közölheti anyámmal,'hogy ón semmi szin alatt meg 'nem nősülök és hogy nemcsak az orszá­got, de még a világot is elhagyom inkább, hogysem az általa kiválasztott hat „jó gazdasszony“ közül egyet elvegyek. Ijedve vettem észre a baj újbóli heves kitörését. — Nyugodjék meg barátom, szavamat adom önnek, hogy anyja nősülésre kényszeríteni nem fogja, sőt ellenkezőleg ő ön mellett fog maradni és önt el nem hagyja, meg csak él. — No hiszen még csak az kellene! Isten vé­led alföld — kiáltó, búcsút intve a nevezett irány­ban, — engem többé népi láttok! Good by miss, csak térjen vissza anyámhoz, engem ugyan rá nem szednek, azt fogadom.

Next

/
Thumbnails
Contents