Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-04-04 / 15. szám
maradtak, mire azt feleié : „az a szerkesztő ur dolga.“ Kérdeztem továbbá, hogy nem tart-e attól, hogy az e féle csípős ezikk Íróját megtámadhatnák ? A felelet azt volt, hogy a ki azt tenni merné, annak majd a szerkesztő 'úrral gyűlne meg a baja. A bátorság csak addig terjed tehát, a meddig a szerkesztő urnák lovagiasságára építhetnek. E szerint mindég csak „cherchez 1’ hőmmé.“ Börne állítása szerint a legszollemdnsabb hölgyben is lappang valami a libácskából. De itt van ni. ezen szavaimmal t. szerkesztő urat ingereltem magam ellen — és csakugyan nekem gyűlt meg vele a bajom — a mennyiben megragadva nyakkendőmet, szavaim vissza vételére kényszerit. Az uram lehetetlen, miután én igazat mondtam, Börne szavait ezitálva. Kedvelt védenczei kibókitéseüí azonban, nyakkendőm elbocsájtása végett saját védelmem és mentségemre csak azt hozhatom föl, hogy Börne valószínűleg a német nőkről beszélt, ő a magyarokat, különösen Tolnamegye páratlan kedves, bájos hölgyeit nehezen ismerte. Pagát-Ultimó, Azt álmodtam az éjszaka... Azt álmodtam az éjszaka, Ajkamon volt rózsám ajka; Angyali kis fejecskéje A váltamra volt fektetve. Úgy mosolygott a szemembe, En pediglen az övébe; Ezerszer is kérdem tőle, Szeretsz-e még éltem gyöngye ? Játszadoztunk enyelegve, Mig elaludt az ölembe ; Nyitva maradt kicsiny ajka, Mint a rózsa, úgy mosolyga! En meg néztem elmerengve, Hívén magam a mennyekbe; Mig eljött az átkos reggel S felébred ék — sajgó szívvel! Rátli László. Színház és valóság. Budapest, 1889. márczius. (Franczia szignatura. Clemenceau és a közönség. Az életből. Gyermekeit gyűlölő anya: egy lélektani rejtély.) Nem, nem és mégegyszer nem ! Es ha Dumas, Sardou és valamennyi franczia iró váltig állítják is, hogy a nő a kerek föld leggonoszabb teremtése : mégis azt állítom, hogy az asszony nem lehet oly rósz, mint a milyennek ezen Dobrowszky Iza grófné „Clemenceau“-ban..festve van. Egy szegény leány egyszerűségével, naivságával és romlat- lanságával egy világhírű, szép, lovagias szobrász szivét és kezét nyeri el és h á 1 á b ó 1 m e g c s a 1 j a. „Megcsalás“ nem a jellemző szó. Bégi imádójával, (kihez azért nem ment, mivel szegény volt, Tolnamegyei Hölgyek Lapja. de ki azóta egy milliót örökölt) gondos anyja közbenjárása által titkon, majdnem naponkint összejön. Eérje legjobb barátja véletlenül rájött arra, hogy a kedves nő a szobrászt megcsalja; de mint katona nem árulkodik, hanem az asszonyt megkéri, hogy javuljon : ez pedig férjének elbeszéli, hogy barátja udvarol neki, mi által a barátokat elkülöníti. Milliomos imádója szeretné a képét; a „naiv“ hölgy kéri a férjét, hogy a tervezett Venus szoborhoz ő lesz a modellje és a. vak férj csakugyan lépre megy. Izgató jelenet az, ’midőn Iza nagysáni i n g b e n (a párisi előadáskor még a nélkül is) hever a pamla- gon férje előtt, ki ezen minta szerint alkotja Yenu- sát s minduntalan kénytelen félbeszakítani a munkát, hogy nejét megcsókolja. Midőn azután kész, a kerítő Dobrovszky mama (kinek lakását és toilet- tejét e milliomos fizeti) elküldi a szobrot állítólag egy külföldi kiállításra valósággal pedig átadja az imádónak, ki azt busásan fizeti, s a pénzt külföldről kapja a férj. De végre mégis felébred Clemenceau ; egy levélből világos lesz előtte neje bűne, párbajban megsebesítő a milliomost, és a hűtlen nőt elverve magától, Bómába megy felejteni. Iza csakhamar megvigasztalta magát; egy király ágyasa lesz, ki neki és anyjának fejedelmi lakást rendez be Párisban, De a király öreg és a fiatal demimonde visszavágyódik férjéhez. A szegény Clemenceau még mindig szereti nejét, vissza jön Kómából és Izához siet, kész neki megbocsátani, ha visszajön hozzá. Iza azonban a luxust sem akarja hagyni, hanem mint a király ágyasa akarná titkon Öleinenceaui* szeretni. Ezen „naivság“ annyira dühbe hozza a szobrászt, hogy magán kívül megragadja vas kezekkel a szerencsétlen némbert és a publikum előtt megfojtja. A férfi közönség nagyobb részben az egész előadás alatt öklét összeszoritva tárta, és mindenki szerette volna, a hűtelen Izát agyoncsapni. És midőn Clemenceau végre megfojtja, az egész ház felsóhajtott, mint olyan ember, ki egy nagy tehertől megszabadult. Egyhangú volt a sajnálkozás, hogy ennyi bűntett után csak oly rövid büntetés következett. A hölgyközönség pedig — dicséretére legyen mondva — a premieren csak igen gyéren tapsolt, igen sokat alkalmazták a legyezőt, hogy a túlságosan sikamlós dolgokat ne hallhassák és sok szép nő arczán látszott kifejezve a sajnálat, hogy eljöttek. A mi azonban nem akadályozá őket, hogy a többi előadására ezen darabnak sokkal nagyobb számban ne jöjjenek. Az előadás kitűnő volt. Pulszkyné Márkus Emilia Iza nehéz (mert rokonszenvetlen) szerepét játszotta, akár csak Sarah Bernhard. A „modell“ jelenét után 10-szer kitapsolták. Es mig ezen évadban még egy újdonság a Nemzeti színházban som bírta tartani magát, addig „Clemenceau“ esténkint zsúfolásig telt ház előtt adatik. Furcsa korszakot élünk ! Ha leírásommal annyit elértem, hogy a tolnamegyei anyák serdülő leányaikkal nem fogják Dumas Sándor ezen házasságtörési drámáját megnézetni, teljesen ki leszek elégítve, mert akkor czik- kem elérte a czólját. * * Ha a deszkákról el- és az életben körülnézünk — sokszor oly tragikus, vagy komikus történetekre akadunk, mint azokat színdarabokban is ritkán találjuk. Egy jó barátom, ki biztos anyagi helyzetben él, ezelőtt egy évtizeddel szerelmes lett egy szegény, szép liajadonba és nőül vette. Boldogságban élték napjaikat, a minek élő tanúbizonysága gyanánt négy virágzó gyermek diszitó házukat. Oly egyetértés volt közöttük, hogy a nő férje óhajtásait eltalálta és teljesítette, még mielőtt azokat kifejezte volna. Es ime, egyszerre minden megváltozott! A szép asszony, mialatt a férj hivatalában volt, elment sétálni, nem törődve sem a házzal, sem a gyermekekkel ; a férjnek pedig ha e végett szemrehányást tett, durván visszafelelt. Ebből kellemetlen viták és összezördülések támadtak, a jó szomszédasz- szonyok hívatlanul interveniáltak és a vége az lön ; hogy 13 hónapi pörösködés után e hó elsején kimondatott a végleges válás. — A férjnek nagy szerencséje, hogy még életben van édes anyja, egy birtokosnő, — ez vette magához a gyermekeket, kik egy rossz anya helyébe egy áldott nagyanyát kaptak. A szép asszony pedig, menten a férjtől és gyermekektől----------------dolgozik. ❖ ❖ # A népszínházban pár nap előtt a véletlen úgy akarta, hogy közvetlen szomszédom ez a szép asz- szony legyen. Nagy zavarba jött ő nagysága, de csak egy pillanatra; a másik perezben már a darabról („A kis herczeget“ adták) beszélt. Udvarias ember létemre társalogtam vele és kérésére kapujáig haza kisértem őt az előadás után. Az utón a hölgy,ezzel a kérdéssel fordult hozzám : „Ön ugy-e bár, nem Ítélt el, habár férjem barátja is volt ?“ „Ehhez nekem nem volt jogom. Férj és nő ügyébe harmadik nem avatkozhatok.“ „De mégis akarom, hogy ön ne gondolja, hogy ok nélkül cselekedtem. Magam sem tudom, miért; de egyszerre legyőzhetlen ellenszenvet éreztem gyermekeim iránt. Nem bírtam rájuk nézni, a nélkül, hogy meg ne vertem volna őket. Tudok Mosolyogva teszi e megjegyzést, a fiatal asz- szony pedig szeretné tudni, váljon mit gondol. .. akkor ! . . . Némán ülnek egymás mellett, tekintetük az ablakon pihen, künn zúg a szélvész, hordja csapkodva a havat az ablakok üvegeihez. Az ifjú azt mondja, de csendesen, hangja sa- játszepüen cseng. — Nagy a vihar! A. nő feltekint, pár. pillanatig mereviilten néz az ifjú szemeibe, alakját delejes zárkódás futja át s aztán halkan feleli: — Nagy a vihar! Azután elhallgatnak. Csend. A világ valamennyi köteténél többet mondó csend! Mintha rózsaszín párázat bocsátkoznék alá ilyenkor, s az illatos légkörben aranyos szárnyú angyalkák repkednek, valamely titokzatos morajlás vegyül a némaságba, hasonló a kora tavaszszal megáradt kis hegyi patak zúgásához, az illatban, mely a szoba levegőjét betölti, van valami az erdei ibolyákéból s valami a lekaszált fű illatából. A" fiatal asszony keztyüs kis kezében reszket a toliakból fűzött legyező. Feje zug — érzi. hogy egy idegen érzelem költözik lassan-lassan leikébe, szivébe, fokozatosan keríti hatalmába érzelmeit, átpezsdül az idegeken, kiséri a szív dobbanását, a lélek működését, fut — azzal a keringő forró vérrel, megakasztja a nyugodt lélegzést. Láz, olthatatlanul égő láz, mely ereiben pezs- dfi 1 s oly Jankadttá, fáradttá teszi. Minden gomolyog agyában, arczát halványság futja be, pillanatra elfogódva néz a mellette álló fiatal emberre, s kezében ott reszket a piczi moha rózsa, melyet pihegő kebléről fejtett le, pár perczig tartja ott. Csendül a szán, a kártyázok pajzán nevetése és búcsúszava vegyül a csilingelósbe. A nő felemelkedik. Küzd önmagával — nem! A lélekkel, az észszel! Az ész azt mondja : Távozzál! A szív ráfeleli: Nem! Vársz ! Habozva tartja kezében a piczi moha rózsabimbót, rázkódva vonja magára a fehér brocát bur- konyt, aztán ott állnak a havas udvaron, a szél üvöltve hordja, söpri a-frissen hullott havat tova... A halavány arezu. fiatal ember karjára nyugtatja kezét, s könnyedén segíti fel — beburkolja a csíkozott szövetű térítővel az egész alakot, aztán a magáéban tartja pár pillanatig a parányi reszkető kezet — csókja ott ég a rózsaszín selyem báli kész tyűn. A fiatal asszony ajkai mozognak, agyában lázas gondolatok kergetik egymást, még egyszer körültekint, hosszan, fájdalmasan, aztán lehunyja szemeit, mintha álomba merülne. A szán tova röppen a néma éjszakában; a csengők zaja mindig távolabb, távolabb hangzik. A szép barna fiatal ember még mindig ott áll a téli viharban tépelődve. Megolclhatlan talány előtte az a kezében maradt kis reszkető moha-rózsa. Ali! A fiatal asszony tiineményszerü alakja, azok a mély tüzű sötét szemek, újra meg újra látja maga előtt az illatos csipke felhőkbe burkolt alakot s önkénytelenül figyel a messzeségben elhaló csengésre. A szán ezalatt tova röppen, átszelve az utakat, égő, fojtó lázzal küzd a fiatal asszony, mely megöli tagjait. Az éj oly hideg . . . szivéig hatol, megrázza a gyengéd alakot, keze reszket a vékony selyem keztyüben s ott azt a helyet, hova az ő ajka tapadt, szorítja égő ajakéhoz szenvedélyesen. Arcza kigyult, a forróság tovább terjed az egész testben, át-áthalad tagjain egy-egy borzongás, aztán mintha láng gyulna nyomába . . . Nem hallja a zugó szélvészt, a mint kínos nyikorgással hajtogatja a fákat, nem érezi az arczá- ba hulló hópelyheket, nem látja a komor égboltot, sötétlő fellegeivel, az enyészet sziliét viselő néma tájat... Ébren álmodik, mintha úgy pillanatokra elvesztené a fonalat, megszűnne az öntudat, a gondolat- fűzés, aztán megint hatalmukba vonják az álmok, előtte rajzolódik minden, a mivel szive úgy — tele. Vállairól lefejlik a fehér köpeny, látni engedi a karok, a vállak szoborszert! halványságát; a lázasan hullámzó kebelre egész hógomolyokat hord, csapkod a szél. A forró arczocska mélyebben meghajol, álma édes, a szél zúgását tulzengi a képzeletében felcsengő mólabus keringek dallama.
