Székes-Fejérvári Naptár, 1940

Szépirodalmi rész

— 20 -HAVAS HEGYEKEN TÚL. Irta: PÁLFI ISTVÁN.

Hajnalra a szél elverte a hóesést. Vagy talán nem is a szél, hanem a fáradtság, hiszen egész éjszaka esett. Jó magas, tömött vánkosokban feküdt minden alkalmas tárgyon, a széleken gömbölydeden legyürődve. Többnyire elcsitul a hóesés világosodóra, mintha nem szeretné, hogy lássák. Ä ház megül s a völgyből fölsirt a szél, mintha egy gazdátlan kutya futott volna a sötét elül, amelybe beléveszett, aki véknyon rúgta.

Később elcsendesedett az is.

R puszta még hanyatterülve feküdt a nagy csendességben. Fölül vakfekete, alul a hó világosa. Bent lámpa gyűlt, a bognár hangosan, élesen ásított. Lábujjait megnyomorgatta és nekitörődve, kis nyögések mellett belényomta magát a’csizmájába. Törődött ember volt, korához képest erősen. Szürke, ősz hajszálait elegyengette megbarázdált homlokáról s kiegyenesítette vékony, két felül hosszan elnyúló bajuszát. Á cseléd már katatott a konyhában s most a bognárné is felült az ágyon s bekötött fején igazgatta a hajszoritó főkötőt. Átizzadtan, nehezen ébredt. Hátán megmarkolta az ingét s nehéz kézzel, erősen dörgölte a derekatáját. Elfordulva szintén öltözni kezdett.

Rz ember már kinn járt, hogy dolgához lásson. R ház vége iránt lépések dobaja kelt, a tornác tégláin közeledve koppant. Krákogás, köszönés, férfiszavak. Mire a gyerek kikerült a konyhába, már meleg és erős pálinkaszag párolgóit a levegőben.

— Hát ez ki ? — kérdezte a böHér. Tagos, nagy darab ember, tartotta markában a pálinkás poharat s nyalt felül egyet-egyet a szája szélin. Jóindulatú kékszemmel nézett lefele, pártfogással.

Ä bognár lenézett a gyerekre, mintha most látta volna.

— R lányomé, vakációzik. — Na még egyet, szomszéd ur, — tért a komolyabbra. R böllér odatartotta. — Ölég már, majszter ur, ne fogyassza mondta kevés meggyőződéssel. — Ideteszem a szekrény tetejire — mondta a bognár, — fogja meg, ha mellette jár. R böllér megnézte a hurkatöltőt, — látom, uj, — simitgatta jóérzéssel, mint kedves szerszámait a mesterember. — Én is uj kést hoztam, — lehajolt s a csizmaszárból elévonta tokostól a hosszú, keskeny pengéjű nagykést. Kék fénye frissen csillant a lámpa alatt. Vastag körmü, cserzett hüvelykje elcsuszkáit az élén s kék szemében a megelégedettség nyugalma bontott ki, mint a fészkén korán szárnyrakelő madár.

Megjött az idősebbik segéd is, meg egy segítő asszony. Proseccióban mentek ki az udvrrra, az ólhoz. R külön kifutóra eresztett hizó gyanakodva fújt s röffent.'de vastag zsírja elnehezitette. Csak akkor bőszült meg, amikor a lábához nyúltak, hogy oldalra döntsék. S mintha tudta volna, hogy mi lesz, még kézben sem volt, máris úgy süvöltött dobhártya-hasitón kibelőle az életösztön dermedése, mint egy masinából a fütty. Már feküdt, rátérdeltek, vastag ere megvolt, a könnyű kés szakértelemmel belészisszent s még mindig fújta, heves vérlöketeket bocsátva a barna, felmelegitett cseréptálba, amelyben sebesen járt körbe a segítő aszszony fáradhatatlan ökle. R visongás szinte verte a zúzmarát a fáról, még a férfiakat is mozgásba hozta s hirtelen támadt indulattal vadabbul markolták, még csak hörögni tudott. Már nem sokáig bírta, hangja s vére elapadt, nagy darab teste utolsókat rándulva elomlott. R férfiak felálltak s izzadtságukat törölgették.

— Menj. félre, kis szógám, ne légy itt láb alatt — mondta a bognár, kissé még mindig lihegve s a gyereket odábbtette. Állt a tornác feljáraton, jól