Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 33 — kezű legyen. Hány hónapig kell még küzködni, megvoeni a jobb falatot is, csabhogy a pazar karácsonyeste ki legyen fizetve. — Most pedig játszatok, legyetek nagyon jók — mondotta végre elkészítem a vacsorát, azután együtt játszunk tovább. A konyhából behallott jókedvű elégedett dalolása. A két gyerek egyideig önfeledten játszadozott, amíg egyszerre a kisebbik abbahagyta a játékot. Leült a fa alá, ujjscskáját szopogatta ís nézett, nézett, amig a szeme könybelábadt. A nagyocska mellésuhant! — Mi bajod, miért sírsz, testvérkém? Elvettem a játékodat? — Nem, nem, nem . . . — Hát miért sirsz? — Tavaly ilyenkor .. . tavaly ilyenkor . . . emlékszel-e ? . . . emlékszel még reá ? . . . itt volt még ő is . . . A nagyobbik kezéből a szőnyegre hullott a szép, aranyhaju, beszélni, aludni, járni tudó baba. — Api . . . igen, api . . . — remegett most már az ó hangja is. — Itt volt . . . mond, hol van ö most és miért nincs itt ? És együtt sirdogáltak, mig a nyíló ajtó zaját nem hallották. — Csitt, csitt, észre ne vegye anyuka — suttogták egymásnak. Rettent igyekezettel, nagy bűnösök módjára akarták elfojtani a panaszos sírást és eltüntetni a könnyek nyomát. Az édesanya tálcával a kezében fürkészve nézett reájuk: — Mi az összevesztetek ? — Semmi, anyuskám, csak pihenünk — védekezett el-elcsukló hangon a nagyobbik. Ä kisebb még nem sajátította el a szülők tragédiájának központjába állított gyermek fegyverét, a tettetést Kis leikéből kifakadt a friss fájdalom! — Anyukám, azért sírunk . . . mert mondd meg, hol van ő ? . . . miért nincs itt, miért nincs közöttünk az édesapánk ... ma este . . . Az anya szava elhalt Megfordult, a szépen megtérített asztal közepére csapta a tetézett tálcát, leroskadt a székre és igaza tudatában keservesen felzokogott! Oh, ti haszontalan, rossz gyerekek ! Akármit tesz is, kiséri a múlt, az emlék. Hiába való volt a küzdelem. Hiába kezdett küzdelmes, új életet a gyermekek érdekében. íme hiábavaló volt szeretetteljes erőlködése, a szeretet ünnepén mégis csak megszólal a gyermekszív. Görcsös zokogás rázta, az angyalszép gyerekek megszeppenve, egymás kezét szorongatva figyeltek feléje. A karácsonyfa, a növekvő, dús, cifra, megrázkódott, a díszek rezegtek, a gyertyák színes könnyeket hullajtottak. Az édesanya felugrott! — Mi az, csak nincs valami baj ? — kiáltotta. — Rosszul erősítettem meg a fát? — Csak szélroham volt — mondotta megenyhültem — Ne siránkozzatok üdvösségeim, gyertek vacsorázni. A két kicsi átölelte és indultak az . ünnepi estebédhez. A magános, koravén férfi, aki még azt se tartotta számon, hogy karácsonyeste van, felért a legfelső emeletre. Rideg, barátságtalan szobájában letette csomagjait. — Várj, várj — gondolta csendesen — meglátod, mily szép köntösbe öltöztetlek ! Halavány kristályvázát keresett elő, abba állította a fácskát. Reáerósitette a szegényes díszeket, meggyújtotta a pár szál gyertyát, azután megfőzte teáját és a forró itallal odaült a fa mellé: — Várj, várj — fűzte tovább. Alajd feldiszitelek én tökéletesnek, teljesnek, emberinek. Azzal a dísszel, amivel emberhez legméltóbb, legszebb leszel: a csalódások tömkelegével. 3
