Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 29 — reczkyt. a székely hadnagyot is oda-1 vitték. Igaz, az őrjöngő volt. Én nem őrjöngök, csak kísérletezem a hazajutás reményében. Haza jutni! Istenem, örök boldogság, teljes boldogság, otthon lenni, a családommal és együtt élni; látni őket, gyönyörködni bennük. — Jaj, a Magdi leányom, él-e még szegényke ? Borzasztó kin. Fáradt vagyok. Kellemesen döcög és ringat az omnibusz. A honvágy, a Magdi leányom, az örültek háza kavarognak bennem . . . Igen fáradt vagyok. Viareggio 1918. április. Katania, Palermo, az Äetna, narancs és citromligetek, Messina, a tenger, hajón, vonaton, különböző pályaudvarokon át, végre harmadik nap reggel: Viareggio, a kórház. Nehéz ut volt. Nem az örültek háza, csak kórház. Csendes kórház, tele szimuláns hadifoglyokkal. Velem együtt mind haza akarnak jutni. Ha beszélgetünk és kérdezzük egymást, mi a bajod, a válasz ugyanaz és örök: a honvágy. Az orvosok senkit se vizsgálnak, orvosságot se adnak. Minek ? Ä honvágy ellen idegenben nincs orvosság. Tudják ezt az orvosok. Csak én zavarom éjszaka az ügyeletes orvost. Nem tudok aludni, Hajnalban mindig megjelenik Mefiszto. Veramont kapok. Nem veszem be, eldobom. Nincs is rá szükségem, szándékosan nem alszom. Borzalmasan hosszú és igen nehéz éjszakák. Benézek a tükörbe, nem ismerek magamra. Emberroncs vagyok. — Enni kell, adom ki a parancsot önmagámnak. És kezdek enni. Sok koplaló hadifogoly van, ők fogyni akarnak, roncsok akarnak lenni, mint én. Két reggelit, két ebédet és vacsorát eszem. Erő kell a további munkához. Faltam a rizsát és a makarónit. Kiszámítottam, hogy havonkint egy kilométer hosszú makarónit fogyasztottam el. Egy nap az a hir terjedt el közöttünk, hogy megyünk Pisa di Calciba. Ez a kicserélő állomás. Ezt hirtelen siettette egy szerencsétlen körülmény. Az olasz őr egy vasárnap délelőtt az ablaknál álló fogoly társunk arcába lőtt, sörétes puskával. Weber nevű osztrák honvéd hadnagy volt. Nekünk nem volt szabad ablakon kinézni, ablaknál állni. Szegény fiú oda állt, pofon lőtték. Rögtön megoperálták. Nem halt meg, de a nyaka elferdült, mert egy sörét megsértette a nyakcsigolyáját. Ez az esemény közöttünk riadalmat, sőt lázadozást váltott ki, ezért harmadik napon tényleg elvittek bennünket Pisa di Calciba. April utolsó napján szivszorongva léptük át a hatalmas kerítéssel körülvett karthauzi kolostor nagy kapujának küszöbét. Alighogy leraktuk a kis bugyrokat, már orvos elé kellett állni. Legalább egy öles tábornok orvos, mellette egy őrnagy orvos vizsgált meg bennünket. A várakozás alatt igyekeztem elkészíteni magamat, ami nem akart indulni. Az utazással járó fáradság, izgalom, idegesség annyira megviselt, hogy egész apathikus lettem. Erőtlen, gondolat nélküli, mint egy rongy, szúette fa. — így is álltam az. orvosok elé. Olyan lehettem, mint egy kialudni készülő élet; «gy rongy fizikai jelenség, ami nem több, nem értékesebb a lim-Iomnál. Bocsánatot kérek Krisztusom tőled e két szóért; „ecce homo“. „íme az ember“ ; ilyen lehettem én. Ott álltam, szótlanul, reszketőn, testileg, de lelkileg is bénán. Nem jött hang a számra, csak a szememből gördült le sok könnycsepp egymásután. Lehúzták rólam a ruhát derékig és nézték csurom vizes testemet. — Povero, povero! Szegény ember! — mondta a tábornok orvos. És előjegyezték a nevemet. Pisa di Calci 1918. május. Jöttek a napok állandó megfigyeléssel és vizsgálattal. Ezer gyötrődés
