Székes-Fejérvári Naptár, 1937

Szépirodalmi rész

- 43

A falu alatt, egyik szérű végében Megállt István és körülkémlelt. Valahonnét elővett egy dugót s vékony, erős zsineget tekert le róla. A zsineg végén apró horog lógott. Ä horogra rászúrt egy kukoricaszemet.

Antal vizsla szemmel figyelte.

— így mondta István s a szénakazal felé intett. A kazal tövében, azon a keskeny esik fekete földön, ahova nem esett hó, tyúkok kapargáltak gyanútlanul.

— Ehen - pislogott Antal —, már értem.

Antal a kerítés alá húzódott. István megindult a kazal felé. Olyan lassan, bizalmasan lépdelt, mintha tulajdon otthonában lenne.

— Putyi, putyi, putyikám ! — selypített barátságos vékony hangon —, putyuri — tyuri — tyurikám ... — kárált szelíden a tyúkoknak s eléjük szórt félmarok kukoricát a horoggal együtt.

A zsineg megfeszült s István olyan hirtelen rántotta magához a tyúkot, hogy a többiek észre sem vették, úgy kiemelte közülük, mint halat a vízből, oiyan könnyedén. Alig nyikkant a tyuk s már le is tépte a nyakát.

— Hű az áldóját! - - fohászkodott szorongva Antal, mikor István visszaért hozzá a tyúkkal.

— Jut is, marad is, — bizonykodott István — onnét vettük, ahun van ölég.

A tyuk is belekerült a hátizsákba, az üveg és a kenyér mellé.

Erről most nem is beszéltek többet. Jóidéig ballagtak az utón, jegenyétől jegenyéig, melyek olyan keményen meredezfek kétoldalt, mintha nyársbahuzta volna őket a tél.

Már jócskán cammogott mögöttük az este.

Aztán elérték az erdőt, István lekanyarodott az útról s Antal szótlanul kullogott utána. Sokáig csörtettek előre, később megritkultak a bokrok s hatalmas szál égerek közé jutottak. Egyszercsak váratlanul kikerekedeít előttük egy tisztás s a közepén csőszkunyhó kuporgott a hó alatt.

— Meggyüttünk — mondta István otthonosan — itt hálunk.

Valami vasat dugott a zárba s föltárta a kunyhó ajtaját.

— Ez igen! — lelkendezett Antal, ahogy lenézett — asztal is, szalma is.

— Na ja, — bólintott István, mint aki előtt ez már nem újság.

Lerakodtak. Előkerült megint a bogrács, Antal tüzet gyújtott alája a kunyhó előtt, István a tyúkot nyúzta s hamarosan bele is szabdalta a bográcsba.

Később pipára gyújtottak s István felhozta az üveget. Felváltva kortyolgattak s a tűz meliett észre sem vették, hogy föléjük borult már az este.

Egyszer valami erős suhogás hullott le a magasból.

— Hű de sötét van, — nézett föl Antal.

— Meggyütíek a vargyuk, — intett föl István — azoknak is hálni köll valahol . . .

Ittak.

— Azt mondta az a taknyos, — csuklóit fel egyszer váratlanul Antal — azt mondta, hogy kutyának vagyak én apja nem nekik ! . . . Hát ha én kutyának vagyok apja, akkor űk meg kutyának a kőikéi . . .

Ez a fizetség! — legyintett közömbösen István. — Ezért nevelhette az ember a kölkit . . . Azért aztán elveszkődik az ember egyedül is, csak az elején nehéz . . .

A levegőben már terjengett a főt hús illata.

Hallgattak. Körülöttük mélységesen hallgattak a fák is, a gunnyasztó varjakkal, beleburkolózva az éj fekete gyapjába.

Révedezve bámultak a tüzbe s úgy gubbasztottak a fák alatt, a bogrács körül, mint két kikopott rongyos vén madár . . .