Székes-Fejérvári Naptár, 1937
Szépirodalmi rész
— 41 túlesnek rajta. De nem úgy lett. Olvadáskor az egész sárréti lapot elöntötte a viz s a hótakaró alatt most hatkilóméteres jég húzódott. Alig kétnapos jég, olyan síkos, mintha szappanozták volna s fölötte a hó is friss esés, olyan puha, laza, mint a vatta. Legtöbbet Antal esett és mindig fenékre tottyant, meredezó hegyes ülőcsontjai úgy sajogtak már, mintha napok óta nyeregben ült volna. István nem esett annyit, állandóan csuszkáit, jobbra-balra hajlongott, egyensúlyozott, ettől viszont annyira kifáradt, — hogy még akkor is remegtek a lábai, mikor már régen túl voltak a jégen. — Ennyi kóne! — mondta István és maga elé rántotta a tarisznyáját Súlyos karéj kenyeret halászott elő es kettétörte. — Pszt! pszt! — sziszegett Antal s előre szimatolt — varjuk — suttogta ájtatosan. — Ehen, — helyeselt István s már el is tette a kenyeret. Talán egy kilométerre innét lehettek a varjak, elnyúló, szakadozott vonalban vájtak, úgy kopogtak a fehér mező felett, mint apró fekete kalapácsok. Azt az irányt követték, amerre a disznócsorda elvonult, a füzesbokrok szélén. i István elökotorta hátizsákjából a, bográcsot, csak akkorát, mint egy ka-1 lap s a csapdát. Felbillentette a csapda kampóját s rászúrt a peckére egy szem kukoricát. Aztán kétfelé váltak. Antal ment jobbra a bográccsal füzesirányt, István balfelé a csapdával a varjak elé, elhelyezte a csapdát a hóban s mire visszaért, Antal tüzet is rakott s a hó már megolvadt a bográcsban. Most már csak ki kellett várni, mig a varjak elérnek a csapdáig. Antal száraz gezemice után kutatott a barkabokrok közt, István kését fenegette a bogrács szélén, a mellényzsebből sót kotorászott elő s két újcsipettel a vízbe szórt. Antal jó öl rozsét hozott s ledobta a tűz mellé. — Csak vén ne legyen, mert az sohase fő meg, — szólt s lekuporodott. — A‘ rá se megy, több esze van annak — biztattá István. A varjak már a csapda körül bujkáltak. — Tegnapelőtt a csúrgai határban, az jó volt, — emlékezett csámcsogva Antal — gyenge, fiatal . . . — Pszt! — intett István — már pödzi ám! — Aszonya, ez gyanús, — röhörészett Antal -- egy szem kukorica a hótetején, az nagyon gyanús. Nézd csak meg jól, komám — biztatta — kukorica az, bizony az. Kapd be már na! — Hopp, hó ! Meg van ! — ugrottak fel egyszerre. A csapdában kétségbeesetten vergődött a varjú, társai kerregve kavarogtak fölötte. — Jó egy, — szólt István s lehajolt érte. — Éhen, — szipogott örömmel Antal.. — Éppen csakhogy megfogta a két úját — mondta István s váratlanul Antal orra alá dugta a madarat — nézd a te! — mondta valami furcsa hangon. — Na! Isz látom, vargyú! — hökkent meg Antal. — Fenét látod. Nézd a lábát! — Karikás... — álmélkodott Antal. — Az ám, de rai-jjen ! — Mijen? — dadogta Antal s már nem a varjut nézte, hanem Istvánt. Ott álltak egymással szemben, kővémeredve a meglepetéstől, a felfedezéstől, hosszú ideig még szólni sem tudtak, mintha valami csoda történt volna velük. — Arany ... — suttogta István s remegő kézzel nyúzta le a gyűrűt a varjú lábáról. — Hűha! — kapott észbe Antal — tedd el hamar! — István beletekerte zsebkendőjébe a gyűrűt s zsebrevágta.
