Székes-Fejérvári Naptár, 1937
Szépirodalmi rész
38 — Anyukám, én meg akarok halni! Irta: SZABAD LAJOS. A csend lassan elnyujtózkodott a ház minden részében. Az imént még a konyhában helyreigazítottak egy edényt. A falon átszivárgóit az összekoccanó zománcok tompa pengése. Aztán itt is megült a csend. Már csak a szomszéd szobából szűrődtek át csendes mozdulások alighallható surrogássai. Az anyuka talált még valami elrendezni valót reggelre. Amikor pedig ő is lepihent, besurrant oda is a csend és birtokába vette az egész házat. Csend, . .. csend . . . örök csend ..., amelyből nincs soha kizökkenés. Ezt zakatolja, követelődzve a megforrósodott agy s méginkább a fájdalomtól remegő szív. Már hetek óta foglalkozik a halál gondolatával. Jó lenne meghalni, belemerülni a semmibe és itthagyni ezt a kibírhatatlan világot. Amint igy álomtalanul, könnybe merült szemekkel fekszik az ágyban és körülötte felburjánzik a csend, meg rohanják az emlékek s újólag felkorbácsolják a fájdalmát. Szabadulni, szabadulni ettől a kegyetlen gyötrődésből. Meghalni, elmenni innen. Igen. Meg akarok halni, meg akarok halni! De ...! Nem, nem szabad ilyennel foglalkozni. Butaság . . ., gonoszság lenne. Az anyuka, meg a nagyanya! Mi lenne velük .. . ? Nem! Még gondolni sem szabad erre. De hát ez a szenvedés borzasztó. A szivem majd megszakad. Mit csináljak, ha szeretem. Ó mennyire szeretem. Nem tudom elfelejteni, nem tudom elfelejteni, nem tudok lemondani róla. Nem, nem, inkább meghalok. Igen, meghalok, legalább megtudja, hogy mennyire szeretem; hogy nem birtam nélküle élni. Az ablakon és a szárnyas selyemfüggönyön áttör az utcai lámpa halvány fénye és enyhe világgal önti el a lányszobát. A hófehér bútorokon szelíden áll meg a fény és halkan belemosolyog a kis tükörbe. A lányka reszkető ajakkal fekszik az ágyon. Omló fehérség közepén forró, vonagló virág. Pihegő keblén két kis dombra simul a könnyű hálóköntös és a két fehér kezével gyűri, tépi a huzatot. Felül. Kezébe temeti arcát és úgy marad mozdulatlanul. Meghalni. Csak igy lehet megmenekülni ettől a fájdalomtól. Lelép az ágyból és felkattantja a villanyt. Odaül az asztalkához, amelyen még ott fekszenek a könyvek. Némelyik még nyitva is van. írni kezd. »Anyukám ! ne haragudjatok rám, én nem birom ezt igy, én meg akarok: halni ...“ Határozott. Nem fog tovább kínlódni. Meg fog halni. De hogyan csinálja. Megissza a jódtinkturát. Brr! Nem, nem, ez nagyon utálatos. Inkább lenyeli az összes található gombostűket. Jaj!, de az meg nagyon fog fájni és nem is hal meg mindjárt. Valami méreg kellene, amitől szép csendesen elalszik az ember. Örökre. De mit találhat most a házban. Aspirint. Meg kinin is van. Ott vannak az éjjeliszekrényfiókbam Van belőlük annyi, hogy untig elég lesz egy embernek. Tehát vége. Nem fog többet kínlódni. Amikor idáig jutott, ráhajtotta fejét az asztalra és megcsendesülve elmerengett a múlton. A kedves, meleg találkozásokon, sétákon. És ... amikor először . . . Csendes vasárnap délután együtt üldögéltek a szalonban. Ketten voltak csak. Később felálltak és odamentek
