Székes-Fejérvári Naptár, 1937

Szépirodalmi rész

— 33 — BORISRA.. Amikor gyermek voltam, nagyon iri­gyeltem a nagyok életét. Fájt, hogy nekik mindent szabad. Úgy fájt nekem, amikor édes anyámhoz asszony vendé­gek jöttek és ilyenkor rám szólt: — Menj ki fiam egy kicsit játszani a térre! Ne ülj mindig idebent. Majd tanulsz később. Kell egy kis levegő és mozgás is a gyereknek. Természetesen szót fogadtam. Pedig tudtam, hogy nem azért küldött ki az édes anyám, hogy játszadozzam a té­ren, mert máskor meg éppen azért pö­­rölgetett velem, mert letéptem magamról a ruhát és lerúgtam lábamról a cipőt. Ilyenkor ők magukban akartak maradni. Összedugták fejüket és beszélgettek . . . közben kuncogva mosolyogtak. Tudtam, hogy ezeket nekem nem sza­bad hallanom. Hogyha pedig nagy beszéd közben léptembe a szobába, jól láttam, hogy egyszerre hallgatott el mindenki. Úgy szerettem volna nagy lenni! . . . Csak a nagyoknak jó. A gyerekek élete olyan eseménytelen. Azt csak úgy mondják a nagyok, hogy „Hej még az én gyerek koromban! “ Az ő gye­rekkorukban is bizonyosan éppen úgy kicsukták az anyák gyerekeiket a szo­bából, hogyha asszony vendégek jöttek hozzájuk, mint engem az édes anyám A nagyok mindig irigyek a gyerekekre. Nekem úgy fájt az az örökös várás. Várni, mikor szabad már hosszú nad­rágot viselni ? Mikor szabad már egye­dül lemennem fürdeni, korcsolyázni a folyóra. Várni a szerelemre. Várni, várni mindenre, amit még magam sem tud­tam, hogy micsoda. Csak István bácsi nem volt irigy, a sógor bátyám tejes kocsisa. Ő ideadta nekem a gyeplőt s engedte, hogy hajt­sam a lovakat. Még a pipájából is adott néha egy egy szippantást. Nagyon szerettem István bácsit. Meg is fogad-BSBB Irta: PÄTÄKY JOACHIM. tarn, hogyha nagy leszek, én is tejes­­kocsis leszek. A gyerek nem tudja, hogy mit ho­gyan csináljon, hogy jó legyen. Édes anyám engem olyankor is megszidott, amikor kedveskedésből vidám arccal léptembe a szobába az iskolából jövet: — Nem szép az fiam, hogyha egy gyerek mindig vigyorog. Úgy szép a tanuló, hogyha illedelmes, komoly és szófogadó. Az ilyen gyerekben aztán van öröme a szüleinek Máskor komoly arccal léptem a szo­bába : — No mi a baj ki* fiam — fogadott igy édes anyám. Mért lógatod az or­rod ? Bizonyosan nem tudtál felelni! Hiába beszélek én neked . . . csak a játék . . . mindig csak a játék. Megállj csak, majd eszedbe jut még az én sza­vam . . . különben, ahogyan tanulsi, úgy veszed hasznát . . . Istenem . . . soh’sem lesz belőled olyan ember mint megboldogult édesapád volt. Hisz ez volt a másik nagy gondom. Édes anyám mindig azt várta, hogy olyan ember legyen belőlem, mint az édes apám volt. De hát, hogyan ? Könnyű az olyan gyerekeknek, akik az édes apjuk mellett nevelkednek fel. Látják, hogy mit, hogyan csinál ? Hogy megy? Hogyan beszél? De hát én? Én nem ismertem az édes apámat, ké­rem. Én még a világon sem voltam, amikor édesapám meghalt. Én csak azt a virágos sapkás katonát ismerem, aki egy képen sok katona között állva zász­lót tart a kezében egy tehervonat előtt. Azt mondotta édes anyám, hogy az a virágos sapkás katona volt az én édes­apám ... De ö azzal a virágos vo­nattal olyan messzire ment kérem, hogy onnan soha nem jött vissza . . . Csak néhány táborilapot őrizget édes anyám a fiókban, amelyeket Galiciából küldött, mielőtt elesett. Én is szeretem olvas­3

Next

/
Thumbnails
Contents