Székes-Fejérvári Naptár, 1936
Szépirodalmi rész
— 25 — gességekben (űelnberserné vezet! Oicm: Jóholpfca 6 n taps és ujongás viharát, a diszletezök, világositok, szabók, fodrászok zaja. A szerző most megy el az uj szinésznemzedék mellett. Lehajtott fővel, egyikre se nézve. Amint továbbhalad, összesúgnak a bodros szőke-barna leányfejek: — Az ostoba! — A tökéletlen ! — Fut már megint utána ! — Kinevetted magát! — Vezeti az orránál fogva, mint a medvét! — Mit ér ezzel a nagy-nagy szerelemmel ?! Rápolti György a fantázia keserves istenadományánál fogva mindent, a valóságnál mindig többet sejtő tehetségével most érzi, szinte hallja és jól tudja, hogy mit beszélnek felőle. Tudja, hogy reágondolnak, hová megy, talán még azt is tudják, mit fog mondani. Nem törődik vele. Pillanatig megáil az öltöző ajtajában, mintha számot vetne, hogy bemenjen-e, vagy sem, pedig úgyis jól tudja, hogy be fog menni. Lenyomja a kilincset. A nagy színésznő egyedül van, a tükör előtt ül. A második felvonáshoz nem kell átöltöznie, még az öitözfetónöt is elküldötte, hadd legyen Györgynek tiz boldog, zavartalan perce, ennyit mindenesetre mngérdemei tőle. A férfi megáll. Nem köszöntik egymást, hiszen egy perce sincs még, hogy egymás kezét fogták s amig a rivalda lángja szemüket vakította, a taps orkánja fülüket sükitetette — egymásra mosolyogtak, hogy mindenki azt gondolhassa, két nagyon boldog ember áll egymás mellett. Ez is hozzátartozott a színházhoz. — Nos, György ... — mosolygott a színésznő. Fejét előrehajtotta, kígyózó’ pompás vonalú nyaka megnyúlt, legszebbnek a földre varázsolt fiatal alakja elórelengett. Csodálatosan égő fényű szeméből uj írásra, uj sikerre intő láng viliódzott a férfi felé. — Vera ... — nagyon csendesen szólalt meg a férfi. Megrázón szürke volt a hangja a vakító fényű ünnepeltetés után, félelmetes a szó, amint tompán, keserűn elhangzott. Vera, . . . hol jártál ma délelőtt . . . ?! A leány a váratlanul jött, még csak nem is álmodott kérdésre azonnal feltalálta magát, meg se változott, színésznő maradt, aki tökéletesen játszotta szerepét: most nem szabad felelni, egyetlen arcizmát se változtathatja meg, előbb meg kell tudnia, hogy mit és mennyit tud a másik. — Köszönöm, Vera, hogy hallgatsz. Legalább ebben az egyben nem csalódtam. Mindig is hittem, hogy nem tudsz hazudni. — Azzal búcsúztunk el délelőtt, hogy pihenünk mindketten, készülünk az esti sikerre. De te ahelyett . . . mondd, Vera, . . . hol jártál ma délelőtt?! . . . Hol ? Megmondjam, Vera ? — és magán vagy a leányon nagyon szánakozva, nézte a szoborrá változott arcot. — Különös ez, Vera, nagyon . . . .Milyen sokra vitted, ma a legtöbbre, mert én, amint megígértem, melléd állottam. Legnagyobb, legszebb sikered a ma este lesz, ujongtáimég reggel. És . . . egy órára reá . . . még csak gyöngéd sincsen más, mint a többi asszonynak, a hadsereg, a katonák, a világos színű posztó után futsz te is. Szólj, szólj, az Istenért, csak egy szót mondj, mondd, hogy mi közöm hozzá, frhmfrft IffÍMAli] cserkész, turista és levente felszerelések szaküzlete wWlllIlllll ftlUrUiy Székesfehérvár, Kossuth-utca 5. — Telefon 397.
