Székes-Fejérvári Naptár, 1934

Szépirodalmi rész

Péter a répavadász.

(Elbeszélés.)

Irta: Dr. Révész Amadé.- 29 -A vadregényes erdős Bakony vidékének egyik hepe-hupás falujának környékén, a dudari határban az egyik őszi délután két atyafi bandukol a földek között. Dudari polgárok mind a ketten, még pedig Istenes Péter az egyik, aki vadászpuskát cepel a vállán, Gyenes András a másik, görcsös botjával böködi az utat. Testi-lelki jóbarátok, együtt jártak Major Gábor mester uram iskolájába, együtt ették Ferenc Jóska kenyerét a katonáéknál, mert egy évben születtek. A katonáéktól haza kerülve egymással vetélkedve szorgalmasan túrták az izadtságszagu kemény földet, hogy legyen mit adni gyermekeiknek, mert hát családos emberek voltak s jó komák is egyben. És mint jó komákhoz illik, egymást megértő békés barátságban éltek egymással. Az egyik szép őszi délután Istenes Péter, más fontosabb munkája nem lévén, vállára veszi vadászfegyverét s elindul cserkészésre a határba.

Gyenes András ekkor éppen háza előtt álldogált, rövidszáru pipájából eregette a bodor füstöt s egykedvűen nézegette a járókelőket.

— Adj Isten! András, csak igy ? — köszönt rá Péter.

— Hát csak igy böki ki a szót András a szájában levő pipa szopókája mellől.

— Osztég hová ?

— Hát láthatod . . . Egy kis nyulpecsenyére gyütt mag az étvágyom, hát kimék a határba. Nem volna kedved András egy kis bororkálásra ?

— Az ám jó vóna megnézni, kibújt-e már a búzám ?

— Ippeg arra tartok A búzaföldeken túl a répásban talán nyulra akadok.

— Hát nem bánom, veled megyek.

András befordul a házba s görcsös botját a lakásból kihozza s a ház előtt a rá várakozó Péterhez szegődik és megindulnak. Lassan beszélgetve kifordulnak a faluból s amint már mpndám a földek között bandukolnak. Éppen András földje mellé érnek. Egy percre megállnak s András jóleső szemmel méri végig a sarjadó búzától zöldelö táblát.

— Hát igen, szép, szép, — csordul ki a szó Péter szájából — csak aztán megmaradjon.

Talán csak megtartja az Isten — veti oda András. — De nézd a’ — mutat András a búzatábla közepén felriadt nyúl felé — ennek a büdösnek is az én búzám köll!

Péter se rest, kapja a puskáját s rádupláz a nyulra. A nyúl bukfencet vet a levegőben, úgy látszik kapott a sőrétekből, de nem sokat, mert újból talpra ugrik s megriadt vágtatással a búzaföldeket szegélyező árok felé fut s eltűnik az árkon túl levő répásban.

Péter és András utána loholnak. Elérik az árkot. Az árok hajlásán túl Péter észrevesz két égfelé meredő fület.

— András nézd csak, ott van a’í Adok neki még egyet. — Szól és oda lő s porzik a lövés találta hely. Andrást is elragadja a vadász szenvedélye s fut, hogy elhozza a zsákmányt. Amint odaér, ahová Péter lőtt, megtorpan» majd hahotába tört ki.

— No ennek ugyancsak megadtad — kiált a feléje loholó Péternek. — Szétlőtted egészen.

Péter is odaér ezalatt s röstelkedvelátja, hogy nem nyút volt az, amit szétlőtt, hanem egy jól megtermett répa, amelynek sárgás-barnára fonnyadt felálló két levelét nézte a keresett nyúl fülének.