Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 42 — még ián a gyehenna füzén se lehet, mint itt, a felesége mellett! Már sok szór elhatározta ezt, hanem most már utoljára. Igaz, hogy már ezt is nagyon sokszor mondta, hogy utoljára, node mostmár igazán utoljára! Mert amit ma is végbevitt veie az asszony... hát ezt igy tovább nem lehet bírni! Mert hát uramfia, szabad e egy asszonynak úgy kpocskondiázni az urát, mint ötét máma a felesége? Isz’ mégha oka lett volna rá, még akkor is istenielenség lett volna ilyen iszonytató patáliát csapni. De nem volt oka! Vagy hát olyan nagy valami az, hogy 6 véletlenül a szék mellé talált leülni? Isz’ tiszia véletlenség volt az egész! Meg aztán mit törődik avval az asszony, akárhová ül is le! Úgy e ? .. Az a kosár .. hát az igaz, hogy az ott volt, nodehát iszen nem készakaiva ült ő abba bele. De ha készakarva ült volna is bele, hát tudta ő, hogy abban kotlóstyuk van? Az egész dolognak csak az asszony az oka, mert minek tette oda azt a kosarat? Aztán mégis őneki köllött megkeserülni! Mégis őfet ré szegdisznózta le a felesége! Hát aszszony az, aki előtt egy kotlóslyuk, meg húsz vagy mennyi tojás többre való, mint a tulajdon hites ura? Aszszony az? Szegény, szegény Török István! Bús orcáját belefurá az ároknak puha fenekébe és úgy zokogá el hasadozó szive minden keservét az édes anyaföldnek. — Az asszony ?... Az asszony ?... S már-már úgy látszik, mintha az a rémisztő teher végképen győzedelmes kedne fölötte, — de nem !... Habár nagy kínnal és nehézséggel is, de mégis föltápászkotíék, hogy tovább vánszorogjon szomorú utjának gyászos célja felé! Mert hej, Uram, Teremlőm, az ő agyongyötört lelke már csak ott, csak is ott leli meg nyugodalmát a Békásnak lágy, ölelő habjaiban. — Csak megy, csak tán orog a szörnyűséges fájdalom ólomsuiya alatt egyik ároktól a másikig. És vonagló bus ajakén csak fölsir ismét a vergődő szívnek megrendítő fájdalma: — Istenem, Teremtőm, hát ilyen sorra ksUett nekem jutnom? Én pusztijjam e magam egy asszony cudarsága után? Ójaj, hát mit is keresne ő, az ártatlanságnak élő példája itt, az igaztalanság honában, ahol a jóravaló embernek még néhány pohár hitvány lőréhez sincs jussa? Mit is keresne ő itt, ahol még azt is a szemére hányják az embernek, amit muszájból ivott meg? Hej nincsen lelke az f sszonynah? Mert ha lelke volna, nem részegdisznózta volna le, hanem belátta vo na, hogy őneki, ha akart, ha nem, máma muszáj volt inni. Mert hát, uramfia, ki tehet | arról, ha az időjárás olyan szeszélyes, hogy se teszi, se veszi, egyszer csak megzördül az ég, azutáncsurr 1.. Már zuhog is az eső. Úgy e, ilyenkor mindenki csak a legközelebbi menedéket keresi? Arról meg ki tehet, ha hozzá éppen a kocsma volt a legközelebb? Aztán, ha már beverte az eső, ugy e, egy pohár bort csak muszáj volt parancsolni? Mert őrá ugyan ne mondja senki, hogy no. ez is csak a száját tálani jöit be! Debát arról meg megint tehet-e valaki, hogy az eső nem állt el egyhamar? Félnapszámra meg csak nem gornyadozhat az ember egy pohár bor melleit! Nem igaz? Azt meg csak nem kívánhatja az asszony, hogy locsogó záporban menjen haza! Hogy étázzor, meghűljön, aztán esetleg még bele is pusztuljon mint a szegény Cinege János sógor? Vagy talán azt is akarja a cudar, hogy ő e!pus2tuljon? Azt? Hát persze, hogy azt. Mert akkor mért is üldözné folyton,folyvást, ha van ok, ha nincs, akkor mért hajtogatná unos-untalan, hogy: — No má’ csak magáva’ ne kőne veszőnnöm 1 Hogy mér is éd az Isten az emberre ilyen agságot min’ magat
