Székes-Fejérvári Naptár, 1929

Szépirodalmi rész

— 65 —

veteket Röptében a táska kinyílt a levelek a

Syepen — mint nagy hópelyhek— virítottak.

onka segített kihalászni a szétszórt leveleket a virágágyból.

Szerencse, hogy a virágágyba esett, az egres bokor kellemetlenebb lett volna !

— Kezeit csókolom, nem hiszem hogy akadna lovag, aki ilyen rövid utón adna kifejezést érzelmének.

— Valami kis része ebben az én kis apródómnak is van.

Ezen azután mindketten nevettek — élét vevén a fonák helyzetnek — csak a kis pincsi harciaskodott még, morogva kerülgette Kosarast.

Cuki gyér ide! — két fehér kacsó nyúlt az „apródért“ az megbékélve lapult úrnője ölében. Kosaras a tarsolyába gyűrte a leveleket. Meg sem olvasta — nem törődött vele, hogy megvan-e mind.

— Ugye édes kis kutya a Cuki — csilingelt ]lonka hangja, babusgatta a morgó pincsit.

— Nem szabad haragudni a bácsira, Cirógassa meg a fejét

— Roppant édes kis állat — sziszegte fanyarul Kasaras, meg tudta volna fojtani röpülésének alattomos okozóját, de azért megsimogatta a kutya fejét. Hogy az a keze után kapott, — megszorította az orrát. Cuki visított igy megint a földre került le úrnője öléből. Ellenséges magatartásával megszakította a beszélgetés fonalát. Kosaras ennyi kudarc után esetlenül nézedezett körül. Nem tudta hogy mihez kezdjen. Hosszan kémlelte a bájos arcot, mert azon ott röpködött még a tegnapi igéző mosoly. —

— Boc-ánatot kérek, alkalmatlan voltam, de már mennem is kell — csak a postáért... — törte meg a csendet. —

— Nem hagy itt bennünket, a vizit is inkább a virágágynak, mint nekünk szólt, — nagyon szívesen látnánk ebéden . . .

— Oh kezeit csókolom, de . . . olyan kínos zavarba jött, hogy inkább kérésnek tetszett mint kifogásnak. Küzködött magával maradt is volna, de az eset a lóval, kissé zavarta számításaiban. Majd ha feledésbe megy, — sokkal hatásosabb lesz a fellépés.

— Semmi ellenkezés. Marad és punktum. A lovat addig is gondjaiba veszi a János. Kettesben a kerítés mellett kanyargó utón lépegettek. Alázatosan leemelt kalappal túlról, a János állott, — kantárszáron fogta a Villámot

Kosaras gyűlölködő pillantást vetett a lóra, de a Jánosra is. Milyen sunyi alázattal tnd vigyorogni az ilyen paraszt, — állapította meg magában, amikor Ilonka intézkedésére a lovat elvezették.

A visszavonulás útja tehát el volt vágva, — szorongó érzéssel állapította meg magában.

Még néhány erőtlen ellenvetést tett, — beértek a lakásba.

Az oszlopos kúria nagy ebédlőjéből kicsapódó hűvös levegő jótékonyan érintette. Megtörülte homlokát, — egy hajtásra kiitta a likőrt amit a háziasszony elébe tett.

— Oh milyen boldogság az, akinek ilye* kellemes otthona van, — őszintén tört ki belőle a lelkesedés, végig jártatta tekintetét a nagy csínnal, pompásan berendezett szobán. Egy mahagóni vitrinen hosszabban elidőzött,

— Hozománynak sem lenne éppen rossz — súgta valami bentről.

— Maguk az okai ? ? ! fiatal emberek. Büszkén hirdetik hogy nem lesznek a nők bolondjai, — de azért őszinte perceikben vágyakoznak a családi fészek után. Lássa Kosaras un Egy intézőség, — egy megértő lélek és megy minden mind a karika csapás.

Erre azután Kosarasnak a hűvös szobában egyszerre melege lett. Mi ez, ha nem biztatás. Milyen komolyan, mennyi melegséggel mondotta, — itt az ideje, hogy kirukkoljon.

— Hát ami azt illeti, állás az akadna. Szeptemberre ispán leszek, — aztán ki tudja, — jövőre már talán kasznár, — magam is gondoltam effélére. A pusztán keserves a magános élet. Hiába a jó kereset, ha nincs meleg otthon, — nincs madárdal — virág.

— Ilyen költői lelkűiét mellett meg éppen kötelesség.

— Ilonka nagysád szereti a költeményeket?

— Oh igen, a költeményeket, még a költemények megértőit is, mert azoknak a szivük tele van jósággal — szeretettel.

— Hej kezeit csokolom, ha sejteni tetszene; hogy az én szivem is mennyire tele van. — Olyan lángoló tekintetet vetett Ilonkára, hogy az a füle tövéig elpirult Régen sejtette mái; hogy mi lappang Kosaras bókjainak megette

— az örök női diadalvágy ösztönözte, hogy a fülig szerelmes fiúnak lelkét lovább telitse delejes sugárral. Könnyű volt felismerni az esetlenül fontoskodón a szerelem kórtünetett.

— Öntse ki a szivét, bennem megértő lélekre talál.

— Szivéből mondja ezt ? !

— Tiszta szivemből. — Bizonyságul a kezét nyújtotta.

Hanem amikor a fiú keze az övéhez ért, forró hullám borította el testét, — megrázkódott. Kosaras elkapta a kis kezet, és rászorította mohón lázas száját.

— Szeretem, legyen a feleségem! — Maga sem tudta, hogy törtek ki belőle a szavak, nem volt ura önmagának.

— Bocsánatot kérek — hadarta Kosaras, nem, ezt nem érdemeltem meg ! hogy^ Ilonka hangosan felkacagott. Sok-sok apró tőr járta át. Mintha valami össze tört volna a lelkében

— még a cserepek csengését is hallani vélte.

5