Székes-Fejérvári Naptár, 1929

Szépirodalmi rész

— 61

az elmaradhatatlan mosollyal és pipával, felesége elacsony zömök matróna — dédelgetik öt, íiuknak tekrntik. Ellátják mindennel, — otthol se különben. Van ugyan egy menyecske lányuk, a nagy ünnepeken ellátogat ide férjevei — akkor van is dáridó. Ha elmentek csend lesz megint — legfeljebb a hazatérő gulya kolompja hoz egy kis változatosságot.

Kosaras dühösen becsapta a könyvet. Fel állott. Leakasztotta a fogasról a fegyvert. Amint a puskához nyúlt, abban a pillanatban falpattant a Hektor is és a korát meghazudtoló fürgességgel viháncolta körül az ifjút.

— Vadászni megyünk Hektor — szólt Kosaras és megsimogatta a fejét. Tekintete elárulta, hogy a szegény tapsifüleseken akarja kitölt- ni a tanya iránt érzett dühét,

Vállán a tarisznyával, a szijjon lógó puskával kényelmesen baktatott a zöld kapu felé. Csizmája a'att megroppant a friss murva Nyúlt testével egy macska sompolygott át az utón, — dühösen felé rúgott. Pörge kis kalapját élesen a szemére húzta. Hektor a kapura ugrálva várta már, hogy ajtót nyisson a gazdája.

A kezét a kilircsre tette. Lovak patáinak tompa dobogása és a homokon futó cséza kerekeinek fojtott nesze ütötte meg a fülét. Fölfigyelt. A tanyai élet kifmomitotta érzékét. Ez nem az ispán fogata, az nap-obb zajt üt, annak a zöreje más. Vájjon ki lehet. Mert, hogy úri fogat, az bizonyos, ha pedig az, akknr egyenesen ide tart, — a tanyán nincs átjáró ut.

A kíváncsiság nógatta, A kocsizörgés élesebben hangzott, majd tompult, amikor az álén bekanyarodott Az ajtón át kitekintett. Két almásszürke, sárga cséza, meg egy piros napernyő — volt ami elsőnek a szemébe ötlött. Hanem ez elég volt ahhoz, hogy füle tövéig elpiruljon. Hektor figyelmesen vizsgálta gazdája arcát, ugylátszik nagy gyakorlata volt ilyenekben, mert a pjruió fiatalemberre meg a bricskára tekintett megállapította, hogy a mai vadászatnak fuccs, — lekonyult fülekkel sompolygott vissza a kertbe.

Kosaras rántott egyet a kabátján, megigazította nyakkendőjét, kalapját is egyenesre húzta — de akkor már mellé ért a fogat. Livrés kocsis a bakon, hátul az ülésen egy negyven-ötven év körüli férfi és a piros napernyő alól két oly éjfekete szem mosolygott le Kosarasra, hogy tüstént forogni kezdett vele a világ. Hát még a hamvas fehér arcon az a kis meggyszinü száj.

Tyüh, de melegem lett egyszerre, — állapította meg Kosaras. Ábrándozásaiban az zavarta meg, hogy a férfi leugrott az ülésről és elébe lépett,

— Körtéssy vagyok — mondotta,

— Kosaras — hadarta fogai közül. Levette

a kalapját, de elfelejtette visszateani — gyirtfi forgatta kezében, — lopva vissza-vissza pillantott a pirosernyő tulajdonosnője felé. De csakhamar megtört a varázs és felébredt benne a világfi. Odaugrott a bricska sárfogója mellé és lesegitette a pirosm pernyő tulajdonosnőjét. Reszketett a keze, mint a ruha suhogását hallotta Akkor már ott voltak az ispánék is. Azt sem tudta, hogy bemutatták-e az ifjú hölgyet, szédült a boldogságtól, hogy mellé állhatott. A hullámzó kérdések zuhatagaiban ilyen csekély formaságra nem igéé néznek. Csak azt tudta, hogy a lelkendező csoport végén, amelyet a csomagért futkcsé cselédlányok egészítettek ki, ketten haladtak^ mintha régi ismerősök lettek volna. Kosaras könnyű szellemességét gyöngyöző kacaj kísérte. Hanem a hang a lelkében eddig nem érzett titkos húrokat pendített meg.

Újra elemében volt az egykori városi szeladon. Csak úgy ömlött bejőle a sok rég feledésbe merült történet. Észre sem vették* amikor az uzsonnához terítettek Egymásmellé kerülték — az ispánné ült az asztalfőn — kél oldalt a vendég. Nem az elébe tett haboskávén járt Kosarasnak a szeme, hanem ot^ ahol a tearózsaszin selyemruha üveggyöngyökkel kirakott széle határolta a hófehér mezőt, amelynek folytatása volt a mindig csintalanul mosolygó babafő.

— Parancsol Ilonkám ebből a torfából. Kosaras ur miért nem eszik, — csiripelt kedvesen a háziasszony.

— Ilyen a legényember, ha asszonynépet lát, hát menten elfeleji az omlós kalácsot, — de bizony a mi korunkban. . . ,

Az ispánné megfenyegette urát, el is hallgattatta, hanem jóságos szemei még akkor is csintalankodtak az „urfival“ — igy hívták a tanyaiak a segédtisztet.

— Házasodj meg mielőbb öcsém — mondotta a vendég, akivel már az első pohár bor után megkötötte a brúdert — azután rámosolygott a szembenülő hölgyre — mint az apa a leányára. Nagyobb nyomaték kedvéért még hozzá tette: — Ugye Ilonka.

Az Ilonka erre rákpiros lett.

— Maga mindig a házasságra gondol.

— A fiatalember azért van, hogy házasodjon.

Megindult a vita, amelyből Kosaras kihámozta, hogy Körtéssy, — a szomszédban lakő földbirtokos a látogató. Hathónapig Olaszországban voltak, azért nem találkozhattak eddig.

— Még ebből a diósból Ilonkám — kinálgatta az ispánné. Kosaras ur maga semmit sem evett. Nagyon el volt foglalva — ugye a szomszédság — hát Istenem.

— Hát majd a te dióspatkódat eszi, amikor az Ilonka ül mellette — reprikázott az ispán. — Hej lennék én mégegyszer fiatal. Körtéssy