Székes-Fejérvári Naptár, 1929

Szépirodalmi rész

Szerencse fel.

Irta: FEHÉRVÁRI.

őszi napsugárban csillog a határ Vándorúira kelt a fecske, gálya már.

Vig nótától hangos domb s a hegytető,

Édes fürtöt majszol a szüretelő.

Duzzadt gerezdeket hord a puttonos,

Egy másik legény meg kurta hordót mos. Csikorog a prés és csorg a hegy leve,

Egy nagy kád félig van, — két hordó /eV. Lent a völgyben halkan munkás nép halad, Lámpák mintmegannyi fénylő bogarak.

Amott egy sötét száj ni elnyeli mind.

Esthajnal csillag rá bágyadtan tekint? Hallgat a hegytető, tárna sem felel:

Tompán zsong az ének, a szerencse fel.

A nagy prés megindult zúg a föld alatt,

Száz csákány szakítja lent a szénfalat. Szöllőgerezdek a sápadt emberek,

Robbanástól a föld néha megremeg. Embervérre szomjas az őrlő malom,

A föld verítéke a nyirkos falon.

Görnyedten hajol meg, reng a bányafa,

Ember veríték a fának harmata.

Sálét széngerezdek, mindhez könny tapad, így foly a nagy szüret lent a föld alatt. Sápadt arcú munkás, dehogy tudja azt,

Örök éjszabában hogy ért húsz tavaszt. Robotban a napja nap nélkül tűn el,

Ha él még, — szerencse, — a szerencse fel.

Csikordul a csille a tárna mögött,

Tompa csattanással szénbe ütközött.

Két munkás beszélget, hangjuk fátyolos,

Mikor kin sziklákat könnyek árja mos.

Pajtás, fönn szüret van — a nótát hallod ? Csak csákány zörej az — meglökte karod. Otthon is szüret van, anyám meg beteg, Szabadságot kérek én haza megyek.

Menj pajtás, gondolj rám; ha tarka réten Nap alatt virág közt, hej’ úgy mint régen Gyermek koromban, ha láncot font kezem,

A fényt, mezőt átkos... — de nem — vétkezem Éjszaka lakói bányászok vagyunk,

Pislogó lámpafény — ez a mi napunk. Földben a napfényünk csákányozni kell,

Nem a mi szerencsénk — de szerencse fel.

Szabadságot kapott másnap a legény,

Úti podgyászul vihetett mást szegény ?

Egy kopott tarisznyát — néhány korona, Legfeljebb nem eszik — elég lesz oda.

De nem; kevés volt, Érdig adtak jegyet.

Pedig mily szépen kért, hogy anyja beteg. Érdnél letették, szalonára elég,. .

Az útból megmaradt annyi pénze még.

A faluban vett is s az útnak vágott,

Duna part felé ment, hogy szedjen virágot. Hosszasan lélegzett, leült egy dombra,

Nézte mint iramlik el a viz sodra.

Habok játékában szenderedett el,

Altató dalt zsongott a szerencse fel.

Puskatus lökte meg, felriad szegény

Vald be tolvaj te vagy 1 Nem én, óh nem én I

Hát ki volt a boltban, szalonát ki vett ?

Hol a pénz mond hát na, kasszával mi lett ? Sápadt a bányász, lelke vére fagy,

Főisóhajt Úristen, csak most el ne hagyj. Könnyes szemmel a zord csendőrökre néz,

Jó urak nincs nálam semmiféle pénz.

Ami volt azon én szalonát vettem:

Szegény bányász vagyok, ma még nem ettem. Te voltál a tolvaj igazold magad.

Hol a pénz, add elő, jobb lesz, ne tagadd. Elvitték a bányászt, zokog nem felel,

Tompán zúg fejében, hogy szerencse fel.

Esküszöm mindenre, nem tettem, nem én,

A csendőr előtte rideg és kemény:

Jobb ha bevallód, akkor hazamehetsz,

Bűnös vagy! Ne tagadj. Lám most is reszketsz. Nem igaz ? Ha mondom ! Loptam akkor hát, Amint otthagyta gazda a szobát.

A kasszából a pénzt kivettük hárman,

Én pénzzel szaladtam, azok utánam.

Üldöztek és a pénzt ott nekik adtam,

Hova lett, nem tudom, tovább szaladtam, így beszélt a bányász a melle zihált,

Jó urak bevallóm a szörnyű hibát.

Nem fognak itt ugy-e nekem mennem kell, Szegény jó anyám vár, jó szerencse fel.