Székes-Fejérvári Naptár, 1928
Szépirodalmi rész
— 66 akármit odaadott volna érte, hogy megtudja, mit kérdezett a jegyző. — Kérem... na, kérem ... mondja meg . . . Nem szép, hogy nekem se mondja meg . . . — Előbb maga. Műiké, — mondta aekimelegedve a jegyző. — Aztán én is— Hát jó, — mondta Milike nagyon égő arccal. — Én bátrabb vagyok. Azt kérdeztem a szerkesztőségtől, vénkisasszonynak tekinthető-e az olyan urilány, aki három hónap múlva betölti a ... a huszonegyedik esz tendejét ... és túl van minden meggondolatlanságon - . . A jegyző ránézett. — Erre én is megadhatom a feleletet, Milike. Maga még nem tekinthető vénleánynak. Ezt kereken tagadom. Kár volt megkérdeznie. — Ugyan ... — szerénykedett Milike. — És maga ? Maga mit kérdezett ? Most vallja be. Megígérte. — Hát jó, — sóhajtott a jegyző— Én azt kérdeztem, aglegénynek minősithető-e egy olyan harminchárom éves férfi, aki kopasz és lehet-e még reménye a boldogságra? Milike elfordította a fejét. — Mit gondol? — sürgette a jegyző. Sirvers. Az öreg Ökör Bálintnak meghalt a fia, elment tehát a kántorhoz, hogy egy szép sirverset csinálna a fiának. A kántor másnap el íb készítette a sirverset a következő szöveggel: Itt nyugszik egy kis ökröcske, Ökör bácsi kis gyermeke, A jó Isten nem engedte Hogy nagy ökör legyen belőie. Vasúton. Ur (egy hölgyhöz, aki őlebet tart a térdén): Oh, bárcsak én lehetnék az a kis kutya. Hölgy: Ne irigyelje a sorsát, félóra múlva lenyirják a füleit Megelégedés. — Csak három hónap? Ez jó hely. Ide megint visszajövök . . .! — Mi lesz a felelet reá? Remélhetek e én még boldogságot? A hangja olyan kétségbeesetten csengett, hogy Milike érezte: meg kell vigasztalnia, mert a jegyző még szomorúbb mint ő. Hiszen kopasz szegény. — Remélheti, — suttogta s mert már épen a kapuhoz értek, odanyujtotta a kezét. A jegyző azonban félreértette. Nem engedte el Műikét. — Köszönöm ... Megengedi, hogy bejöjjek egy percre? Milike bólintott. Az öregasszony már az ablakból látta, hogy megállnak a kapunál s imádkozott csöndesen magában. Mikor meglátta, hogy bejönnek, az égre nézett egy pillanatig boldogan, aztán szaladt a konyhába, hogy feltegye a kávét. Félóra múlva Milike újra ott ült a viaszosvászondiványon, maga mellett a képesujsággal. De a másik oldalon a jegyző ült és jókedvű történeteket mesélt s közben néha lopva a kezét simogatta. Ezen a héten Milike ezt kérdezte a szerkesztőségtől: — Es kérem, tessék nekem megírni, hogy eljegyzésre milyen ruha illik ? . . . Nem hitte a rendőr. Bíró (szigorúan): Nem megmondtam az utolsó alkalommal, hogy nem akarom többé magát látni? Zsebmetsző (siránkozva): Én is eleget mondtam ezt a rendőrnek, de nem hitte el I Vallomás. — Sajnos, amilyen szépnek, épp olyan ostobának teremtett bennünket az Isten! — Hogy-hogy? — Hát úgy, hogy szépek vagyunk, hogy belénk szeressenek a férfiak és ostobák, hogy viszontszeressük őket! Megoldás (?). A lovász: Méltóságos uram, a végrehajtó itt járt s a lovainkat lefoglalta. — Mit fogjak be ezentúl ? A gróf (mérgesen). Fogd be a szádat!
