Székes-Fejérvári Naptár, 1928
Szépirodalmi rész
— 62 — Nem jöttök át hozzánk este ? — Ha tehetjük, örömmel. Elváltak. Este természetesen nem találkoztak, hanem másnap. Irén egy kissé tovább aludt és már 11 óra felé járt, amikor elhagyta villájukat és a gyepes téren át tartott a strand felé. A kerítésnél megállott. Az »ifjúság«, amely tegnap még harsány csatakiájtással fogadta, ma felé sem tekint. Észre sem vették. Hangos üdvözlést kiált, semmi válasz. Közelebb megy, akkor látja, hogy az ifjúság egy ülő férfi köré csopor fosul, aki előtt egy háromlábú áilvány, vászon fekszik — a férfi fest. írén szive megdobogott. íme a regény beli hős, az átlagon felül való férfi Már pedig ő Rudinak is megmondotta, torkig van a kikent, kifent uracsokkal, — meg a csokor nyakkendőkkel. Hátúról méregetni kezdte a festőt Karcsú termesét sejttetni engedte jól szabott vászonruhája, nagy bozontos üstöké incselkedett a napsugárral. Lopva a társasághoz megy, nem a kép°t, a festőt nézi Csinos, sőt szép, állapítja meg. Ellejt az állvány előtt, mint egy páva, hogy észrevé fesse magát, de a festő rá ügyet sem vet, — hanem furcsán hunyorgatva mázolja a sok kék, piros, sárgát a vászonra. Irén megsértődötten vonul vissza. Kissé komoran áll néhány pillanatig. Ilyen sem fordult még elő, öt a strand szépét meg sem látta. A többiek is ni, hogy falják szemeikkel a vásznat. Felveti a fejét és mint egy őz szökdécsel vissza a csónakba, haza evez. Egy óra múlva tért vissza, kezében napernyő, legszebb ruhája rajt, — szeme kutatva keresi a festőt, ■em látja sehol. De ni ott a fák árnyékában hűssel a társaság — a festő is velük. Megdobban a szive. Nagy kék szemei meredten bámulnak, — a festő Erzsivel beszélget. Az ösztönös fájdalom leleményessé teszi. Határozott léptekkel tart a csoport felé. Úgy tesz, mintha nem érdekelné a társaság — Rudi felé megy, megáll. — Rudi kérlek add vissza az emlékkönyvemet, szükségem van rá! — mondja fojtott, halk hangon. (Szegény Rudi az emlékkönyvet már a múlt héten vissza adta, azt mindakette* tudják.) Rudi zavarban van, hebeg. — Irénke úgy tesz mintha most vette volna észre a festőt, — könnyedéi meghajol — bocsánat, szól és menne is meg nem is. A festő ugv oldja meg a problémát, feiugrik és bemutatkozik, — megértette, hogy a »bocsánat« neki szólt, akit a leányka nem ismert. Irénke a festőre emelte nagy, mély tüzü kék szemét, az is az ihlet varázsában hosszan bámult rá. Tekinteteik találkoztak, de nem a leikeik. A festő a lánykában az eszményített szépet látta, az viszont a férfit, az ideált. Erzsi is résen volt. Amit tőle a természet megtagadott, azt korához mért nagy műveltséggel és szókészséggel kárpótolta. A két leányka között megkezdődött a harc az ideálért. — aki viszont két mulatságos fruskát látott bennük, akikkel kellemesen elszórakozhat szabad idejében. Erzsi szakértelemmel beszélt a fes tészetröl, egy-két nagyobb festőt említett, akiknek képeit látta, róluk nagy komolyan elmondotta tapasztalatait, — ezzel a festőt szivén találta- Hogyne, az ő kedvenc mesgyéjén ez a gyermek ily nagy tájékozottságot árult el, csakhamar maga is belemelegedett a vitába. Hiába néztek rá könnyes panaszossággal a mellőzött ibolyaszemek — látszólag Erzsi győzött. Irénke nehezen fojtogatta kitörni akaró könnyeit, mellét dagasztotta a sirás — inkább elment- Este a korzón találkozott ErzsiveL A kis szeplős leányka valósággal megszépült a diadaltól, arca tűzben ■HHBBHMn
