Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)
Szépirodalmi rész
96 a szemébe s hangos sírásra fakadt. De azért mégis ő vigasztalta az urát, mert tudta, hogy még mindig mennyire a szivén viseli a gyei eke halálát. — Már megint csak ezt hajtogatja . . . Tudja kelmed jól, hogy meg kell nyugodni abban, amit a jóságos Isten rendelt. — Nem nyugszom meg! — Kiáltotta Márton gazda szinte magánkívül, de már abban a pillanatban megbánta, amit mondott. — Hát csak úgy mondom . . . mondom, de minek is jut mindig az eszembe, talán mert annyira szerettem a Marcit? Hát jó gyerek is volt a szegény, nagyon jó . . . Bevezette lovait a gazda az istállóba, aztán együtt a feleségevei bementek a szobába. Kis paradicsom ez a szoba. Odajöttek a szomszédok hozzájuk tanulni, hogy a muskátlit, amely a két ablakot megtöltötte, hogyan nevelik olyan szépre, virul mint az élet. A szentképek fölé senki sem tudott olyan szép koszorút kötni, mint Balázs Mártonné. Az ő háza fala mindig fehérebb, mint a másé, talán kever valami fehérséget a mész közé, talán a lelke tisztaságát, hogy úgy ragyog ott minden, mint a nap fénye . . . Minden rendén volna, csak a Marci, a Marci. Harmadik éve lesz az ősszel, hogy besorozták a császár kenyerét enni . . . Megpróbálták, hogy talán lehet az uraknál valamit tenni, hogy el ne kéne mennie. — Elég erős a Márton gazda — mondták — bírja még a munkát. Aztán vitték a Marcit messze, messze, a komáromi várba, ahol a kőszüz áll őrt, hogy oda be ne menjen az ellenség. Pedig mégis bement lopva, észrevétlenül. A fegyvere se volt más, mint a kasza. Egy suhintás — egy emberélet . . . Már sok volt az áldozat, mikor kitudták űzni az erősségből a förtelmes ellenséget, a halált ... De már ekkor Marcit is kivitték a katonatemetőbe. Szépen szólt a katonabanda, meg tompán, szomorúan pörgött a fekete posztós dob . . . A nagy beszédben odabenn észre sem vették, hogy lassan, lassan sötétedni kezd, pedig még csak kora délután volt. Onnan nyugatról nehéz fekete felhő közeledett. Már tompa moraj is idehallatszott s közbe-közbe vakító villám hasította át a sürü, fülledt levegőt. A toronyban megkondult a harang. A felhők ellen húzta a harangozó. A falu népe ijedten rohant fedél alá. Márton gazda és a felesége arra ijedtek fel, amikor egy erős szél- » roham az ablakot becsapta. A másik percben már ott térdeltek összekulcsolt kezekkel a jóságos szűz képe előtt, hogy hárítsa el róluk a veszedelmet. Már késő volt, az óriási fergeteg teljes erejével kitört és magával ragadott mindent, amit útjában talált. Kétségbeesett kiáltás harsogta túl a tomboló vihart. — Jég! — hangzott mindenfelé s ontotta a terhes felhő magából a pusztító veszedelmet. Nem is tartott sokáig, csak éppen addig, amíg mindent, mindent agyon nem taposott . . . Scanned by CamScanner
