Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)

Szépirodalmi rész

78 Utolsó látogatási helye volt Thália temploma, az a hely, ahol oly sok­szor megkaczagtatta még a bánatos sziveket is. A múlt század hetvenes éveinek vége felé ismerkedtem meg vele. Együtt voltunk Balatonfüreden. Julius perzselő havának egyik kora reggelén lakásomra jött. — Jöjj velem ! — Hová ? f| — Oda, ahol még nem voltál, a hova csak a képzelet szárnya jár: a puszták királyaihoz! Elmegyünk azok közé az emberek közé, akik látamtól- látamig a barmok után járnak. Akiket a szabad természet nevelt. Akik az Isten által megirt nagy könyvből tanulták az életet, nem pedig elzárt négy fal között a tanitó pálcájának fenyegetésétől. E népet a merészség szülte s lelkűket az Isten a bátorság cserepével tetőzte. — Önérzet nélküli emberek! — Akiknél tombol a vad indulat, ha a haragrakelés lábat ad a gyülöl- ségnek. Nézd az állatot, még abban is van akarat, hát az ember, akiben az önérzetet még a sötét butaság sem tudja elfojtani. — A szelídséget még hirből sem ismerik. — Napbizonyos! Hanem az asszonynépével kezes-bárány. Az Isten­házát csak vasárnap látják, azt is csak akkor, ha a csenést s a lopást — mely állandóan kacérkodik velük — a gyónás titkaiba temetik. Szóval: a mindennapiság köntösével váltottak jegyet. — Béla, Béla, szörnyű tettre határoztad el magadat. Nem megyek! — Ne tiltakozzál. Nekem van egy hitfentartóm: az Isten! Annak a szemüvegén nézem ezeket az embereket. A furfangot, a fondorkodást tőlük tanuljuk, amelynek a színpadon hasznát vehetjük. Töltsd meg zsebedet hi­vatalból levágott szivarokkal. Szinészembernek mindent kell látni és tudni. Menjünk! Ez az argumentum győzött. II. Az arácsi hegyszoros átlábalása izzadtsággal telitette meg az arcunkat. Hűsítőt a hegylábából fakadó gyógyforrás adott. Erőt pedig a természet által évszázadokon keresztül élre rakott, mohával fedett meredek kősziklák * oxigénnel telt ozondús levegője adta. A felkelő napot élénk pirosszinü mada­rak, röpködve, egymást kergetve csicsergő énekkel köszöntötték. A vegyes színnel tele sötétlő bozótban a bogarak élénken cirpeltek. A bozót koroná­ján méhraj hullámzott s a pillangók röpködve járták a keringőt. A mély csöndességet az előttünk fakadó forrás s a távolból a harkály kopácsolása zavarta. A vadregényes hegyvidék úgy vonult el előttünk, mint egy misztikus ködfátyolkép. Scanned by CamScanner

Next

/
Thumbnails
Contents