Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)
Szépirodalmi rész
72 den ember, vagy helyesebben »emberi anyag« egyforma elbánásban részesül. Senki sem élvez privilégiumot, itt nincs jogcím az elsőbbségre. Meghalt, idehozták, és besorozzák a többi közé: — hallatlan egyenlőség! Milyen hatalom is a halál!......................................................................................... Az óra tompán veri a tizenkettőt, ekkor megkezdődik a hang és moz- dulatok nélküli néma beszélgetés: — a »de profundis« szomorú költészete! A hideg és szenvedélynélküli tekintetek felmelegednek újra, eltűnik a vér, a sebek behegednek, a fagyos, sápadt ajkakat forró pirosság tölti be, a rajtuk dermedt halálmosolyt meleg, arckifejezés váltja fel. Élet száll a • megmerevedett tagokba, újra vernek a pulzusok! A termeket valami csodálatosan kísérteties fény világítja be és vidám beszélgetés morajlik végig rajtuk. Frappáns történetek hangzanak el, mindegyik a saját dolgairól beszél: — hogyan élt, mi mindent nem csinált mikor élt. Mindegyik elszámlálja a saját küzdelmeit, szenvedéseit, örömét, fájdalmát. Szeretettel beszél hátrahagyottairól és gyűlölettel az életről. És mindegyik örül, hogy egymást hallhatja. Eszeágában sincs egyiknek sem, hogy lenézze a másikat, kinek élőkorában valami alacsonyabb társadalmi állása volt; örülnek egymásnak, mint a kis gyermekek, mert hisz az anyag törvényei demokratikusabbak, mint a földi törvények. (Bizony észre sem veszi az ember, hogy mikor meghalt, egyszersmind le is van degradálva!) Semmi közük többé egymás rangjához, címeihez. Azok visszamaradtak az élőknek, ide pusztán csak testet hoztak, mely durva földi anyagból van gyúrva, és mindegyiké egyforma, tehát nem kvalifikál senkit sem az elsőbbségre. És ők nagyon jól tudják ezt, örülnek, hogy egyformán tökéletesek mind: — jogokban és anyagban egyaránt! Gyermekes kíváncsisággal nézik tehát az uj vendéget, a kis nevelőnőt, aki éppen az imént érkezett meg, és ezerféle kérdéssel halmozzák el: honnan jött, mi volt mikor élt, mit csinált, miért halt meg? Minden szavát, minden feleletét helyeslés fogadja; nem létezik itt ellentmondás vagy vita. Hidvéghy Kelén mosolyogva felel a kiváncsiaknak: * — Éltem, de pihenni akarok, mert elfáradtam. Egy összetört fejű, kétes egszisztenciáju halott, a kit egyik külvárosi pálinkás butikból hoztak be holtra verve, felkacag: — Én akartam volna még élni, de most már látom, hogy jobb igy! — Jobb — feleli a kis nevelőnő. — Tulajdonképen azt sem tudom, hogyan haltam meg: részeg voltam mikor meghaltam! — szólt nevetve az összetört fejű. — Könnyű halál volt, — felelt a leányka. Scanned by CamScanner
