Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)

Szépirodalmi rész

69

Felsülés.

— Humoreszk. —

Szeretek udvarolni. Ez nálam életszükséglet. Olyan szükséges, mint a cigarett. Szabad időmet lehetőleg fiatal hölgyek között töltöm. Udvarolok nekik. Igen. És pedig mindegyiknek. Természetesen anélkül, hogy valamely cél felé törekednék. Roppant sok ideálom volt már tizenkét éves koromtól számítva napjainkig.

Ez egy rokonvonás köztem és Petőfi között. De mig ő minden ideáljáról, minden szerelméről dicshimnuszokat zengett, mert volt hozzá tehetsége, addig én nem pengetem a lantot, azon egyszerű oknál fogva, mert nincs hozzá tehetségem. Ez köztüuk a különbség. Lényeges ugyan, de Isten látja lelkem, hogy nem tehetek róla.

Hogy aztán az én sok ideálom között hánynak voltam éti is az ideálja, azt jobb lesz agyonhallgatni, mert igen szomorú statisztika lenne belőle. A legtöbb ideálom odább állt. Bizonyosan nem szerettek. Három leányról azonban határozottan tudom, hogy mindegyik szeretett, olyan igazán, ahogy csak egy negyedik polgáriba járó leány tud szeretni. Legalább nekem azt mondta mindegyik. Hála Isten, hazudtak, ugyanis hamarosan ezek közül is elfelejtett kettő. Azt mondtam utánuk az egyszeri kováccsal: »maradj ott, ahol vagy, minden meg van bocsátva.« Maradt tehát egy. Ez úgy látszik — s ezt őszintén fájlaltam — nem hazudott, mert semmi hajlamot sem mutatott a tőlem való elpártolásra. »Ha te úgy, én is úgy«, tartja a közmondás. Én a következő formában helyesebbnek tartom: »Ha te úgy, én — nein úgy.« Ha ő nem akar elpártolni tőlem, majd akarok én. Legalább lesz egy eset, amikor én vetek véget egy harmatos szerelemnek. Leveleztünk régóta. Jóleső örömmel vettem tudomásúl, hogy már két hónap óta egy sor írást sem kaptam Mariskától. Gondoltam egyet. írok annak a kis lánynak. Kifejtem abban a levélben a szakítás szükségességét.

Rögtön tollat ragadtam és a következő levelet Írtam neki. »Kedves Mariska! Egyikünk sem tagadhatja, hogy szerettük egymást. Különösen magácska szeretett engemet ártatlan szíve első szerelmével. De én, kinek szíve — mikor önt megismertem — már körülbelül tizenkettedik virágzásban volt, megvallom, nem tudtam a magácska érzelmeit őszintén viszonozni. Most már még kevésbé tudom. De meg mi úgysem lehetnénk egymáséi. Én az én húsz évemmel nem gondolhatok nősülésre. Legalább is öt-hat évet várnom kell még, s mikor egy nagyobb eklézsiába kerülök, a hol nagy a jövedelem, akkor fogok csak megnősülni. Addig maga édes Mariska ne várjon. Tudom fáj kegyednek olvasni e levelet, tudom, marcangolja szívét Scanned by CamScanner