Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)

Szépirodalmi rész

103

— Azt kivágatom tűzre.

— Kivágatod?

— Ki hát. Minek az ott?

No, ha kivágatod, akkor nem adom neköd.

— Hát akkor nem is köll.

— Nem köll?

— Nem.

— Vödd mög sógor. Jól jársz vele. Nem akarom, hogy a botosé lögyön.

— Hát mögvöszöm na.

— De a fákat azt ki ne vágasd, azt möghagyom.

— Nem vágatom ki.

A sógor kifizette a ház árát. Garas Péterék pedig elbúcsúztak, aztán útnak indultak a tengerre.

A hajó éppen várta az utasokat, mikorra odaértek. Igen nagy hajó volt. Ekkora alkotmányt még soha sem láttak Péterék. Meg is bámulták. Hejh, ha nekik ilyen nagy házuk volna . . .

Betuszkolták őket a hajóba, annak is a fenekére.

— Hát csak maraggyatok itt anyjuk — mondta az ember — én majd fölballagok még egy kicsit. Tájékozódok. Azzal felment.

A Jancsi gyereknek sehogyse tetszett a hely. Idegen volt. Mindig azt akarta, hogy ágyat bontsanak neki. Az ő ágyát, azt a kicsikét.

Az anyja csöndesitette.

— Nőm lőhet ám drága gyerököm.

Mikor ebbe belenyugodott volna, akkor meg azt akarta, hogy a Savanyú Marcsát hívják át bujóskát játszani.

— Azt se lőhet fiam, gyerököm, — megint mondta az asszony — azzal kitörölt a szeméből egy könnycseppet.

— Hát attoj a Bodjit hijja be idösz anám.

Erre nem szólt az asszony, csak a második könnycseppet törölte ki a szeméből.

Az ember is visszaérkezett a hajó tetejéről. A zsebkendőjével babrált. Nagy, föstött vászonkendő volt.

— No, anyjuk, szervusz Magyarországnak!

Az asszony szomorúan szólt:

— Mit látott ke a tengörön?

— Vizet, meg eget, meg nagy hiányosságot.

— De messzire lehet aptyuk, az az Amerika ország.

— Messzire ám anyjuk.

— Talán a világ végén is túl van.

— Talán ...

Scanned by CamScanner