Székes-Fejérvári Naptár, 1909 (37. évfolyam)

Szépirodalmi rész

80

Az asszony bolondja.

Irta Békefi István.

Igaz történet. Szerelem volt az indító oka, asszony a megteremtője. Cselekvő erő volt a szív, amely lekötve tartotta az ész hatalmát.

Ennek a szomorú történetnek az epilógusa a Kárpátok hegyláncolatánál nyert befejezést.

Valahányszor visszaidézem emlékembe e vadregényes hegyvidéket, mindannyiszor eszembe jut az alább leirt történet, amelyet egy sápadt külsejű, bágyadt tekintetű, vézna alkatú fiú beszélt el nekem.

Kirándulásom alkalmával találtam a hegyek között azt az alig tizenöt éves fiút, ki fenyőágat tördelt. Ősz volt, november végén. A ködpárával telt lég elborította az egész láthatárt. Az a csekély világosság, amely a ködös párázaton átszürődött, lomhán nehezkedett az egészségbontó szürke köddel az anyaföldre.

A leereszkedő fojtó köd hangtalanná tette a tájat: madár nem énekelt. A természet csodás remeke, amely a tavasz s nyár folyamán üdítő volt, most kihalt lett. Éppen ilyen a haldokló szervezetben a beteg lélek a megsemmisülés fokán. A ködpára leszállt, s amely a kinyúló faágakon össze- szüremkedett: koppanva, kövér cseppekben hűlt alá a fagykérges avarra. A szürke köd mind jobban elsötétítette a világot. Olyan volt a természet, mint a sírbolt, amelyben a halott álmát alussza . . .

A fiúval beszédbe eredtem.

Nagy meglepetésemre magyarul válaszolt. Jól esett tőle hallanom anyanyelvemet, mely azon a tájon a munkásosztálynál ritkaság volt

Megkérdeztem, hogy hová való, mert lehetetlen — gondolám, — hogy a magyar nyelvet sajátította volna el.

— Veszprémvármegye egyik falujába, — feleié a fiú.

— Hogyan kerültél ide?

— Jaj »tensuram«, nagy sor ez, válaszolá a fiú mély sóhajjal.

— Nem mondanád el?

— Hát mit érdekli ez az urat ?

— Érdekel, mert magyar vagy. . ♦

A fiú sokáig erősen a szemem közé nézett s két könnycsepp gördült le szempilláirói; arcán látható volt, hogy a könnyeket a visszaemlékezés csalta ki szeméből.

Scanned by CamScanner