Székes-Fejérvári Naptár, 1908 (36. évfolyam)
Szépirodalmi rész
83 A leány időközben leveleket szedegetett elő ridiküljéből s belemélyedt azoknak olvasásába. Aztán néha úgy elmosolyogta magát, mintha most is társalogna valakivel. Majd szeszélyesen összegyűrve visszagyömöszölte a ridikülbe s felállott. Ismét a pakkokat rendezgette; volt ott három kalapskatulya aztán gondosan moha közé elpakolva egy csokor virág, melyet vagy százszor is megnézett a vonat indulása óta, hogy nincs-e összetörve. A két nagyobb kézi táskában kétségkívül nagyon banális dolgok lehettek, mert azokat nem nyitotta fel, csak megelégedett azzal, hogy megemelte őket. Most, hogy el volt foglalva munkájában, bő alkalma nyillott Jörgensen- nek megfigyelni. A legújabb divat szerint varrott ruha azt a benyomást tette reá hogy bizonyosan nagyvárosi leány lehet, az ilyenektől pedig jobb óvakodni, semhogy még velük bármiképen is tárgyalásba bocsátkozni. Ezek szépen tudnak kacagni, mulatni, öltözködni: csak épen szeretni nem. Meg ki tudja, találkoznak-e ennél különben valaha. Jobb nem kezdeni vele, az ilyen futó ismeretségekre ráfizet az ember. A leány hirtelen hátrafordult s rajta kapta az őt mereven bámuló Jörgensent, de nem nevette el magát, hanem egy hideg pillantással végigmérte, ami körülbelül azt akarta kifejezni, hogy: «uram maga nagyon gyáva ember, ahelyett, hogy segítene felemelni a ládát, úgy ül ott a helyén, mint egy befagyott mammuth«. És Jörgensen szegény bolond Jörgensen bámult tovább, egyre fokozódó mámorral nézte a leány kigyó hajlású termetét s azt az ici-pici cipőcs- két, mely szeszélyesen izgett-mozgott, sőt beszélgetett, csacsogott és kacagott is gazdája helyett, és mi több, még fitytyet is hányt Jörgensennek a Börgervelt ház teljes bizalmát birt utazójának, ki azonban inkább érezte most magát egy veszettül zakatoló masinának, melyet sohasem lehet megállítani, mint Börgervelték teljes jogkörrel felruházott comijának. Lévén annak a veszettül zakatoló masinának a sulykereke a szív. Egyszerre csak puff, leesett az egyik kalapskatulya: lehet, hogy vélet- lenségből, lehet, hogy merő szándékból — az ilyesmi nem tartozik a nyilvánosság elé — épen Jörgensen ölébe. — Pardon, pardon! — szólt szeretetreméltó csengő hangon a leány s fiatal, mosolygó rózsás arca szemmel láthatólag elpirult. — Semmi, semmi kisasszony, — hebegett Jörgensen, a páratlan komoly Jörgensen s érezte, hogy ez az ördögiesen simuló, igézőén csengésű leányhang megbabonázta s úgy hirtelenében mindenféle hétköznapi dolgokról kezdett beszélgetni. Iszonyatos, de komikus is volt Jörgensennek az a beszélgetés: utoljára már, azt sem tudta mit beszélt, csak tompán nézett a leányra s egyedül csak azt érezte, hogy a szája mozog. 6* Scanned by CamScanner
