Székes-Fejérvári Naptár, 1908 (36. évfolyam)

Szépirodalmi rész

63

Ihme.

Irta: ifj. Lhotka István.

. Alkonybíbora ha száll A nagy világra, — A lelkem rokon vele S a cserje galya ha meg is tépte, S ha látja, látja,

i Ho&y küzködése, Örök szenvedése mindhiába — Nem tud nyugodni.

S dalt dalra írva, Szívemből tépve Csak sóhajt küldök A semmiségbe. Fakulttá válik Szívem álma, — Egy öröklétnek bolyongása Űz, hajt a kálváriára — Mind magasabbra, Fel a hegytetőre.

. . . Sokan mondják: Beh kába, dőre Mindenik vágya, álmadása.

S a nóta szól . . .

Felsíró dalnak Ezer ritmusában, Mikor fáradt a lélek A nagy tusában, Álmodik egy lányról, Aki valahol . . . Ott, messze . . . hol? Magam sem tudom, Đe érzem:

Sorsa az enyémmel rokon, S álmainknak ködbe foszló árnya Az élet tengerében Ha valóra nem vállna ...

Szenvedés lenne minden egypercünk S ha megpihentünk, Dérlepett fővel, Földre vert szemmel, Kacajba csukló nagy szerelemmel, Kergetjük egymást szüntelen, Bár ha hűl a szív

. Fonyad a szerelem,

Mégis egymásra kell, hogy találjunk, Mert lombhullató ősz lesz az ifjúságiink Az ifjúságunk.

Valahol messze, talán a tengermelléken, Hol napsugár ragyog a tündöklő égen, Csillogó világban, fényes palotában;

Vagy talán a hegyek rengeteg ölén, Hol madár dalol az erdők rejtekén, Még nem tudom hol . . .

Ott messze, valahol Van egy leány, Ki élte tavaszán Vár epedve szűnes szüntelen, Kinek a lelke már rokon velem; S ha nem találom meg A küzködés között, Úgy a sors utamba koszorút kötött, Melynek galya tövissel tele Szivembe markol minden egy töve. És vérző szívvel járom Ezt az életet, Hol tavaszra többé nem lelek, Sohasem lelek.

Pedig voltak nekem is álmaim, Melyek valóra sohsem váltak A szív a szívre nem találtak; Pedig a lélek jobbik oldala A szív a szerelmet Sohsem parancsolta.

Mégis elveszett.

S a szívem megtépve durva kéz, A lelkem fásult, Gyenge, nem merész.

. . . Azért, hogy várok Nem csügged a lélek, Lesz idő fán mikor Nem cserélek Földi gazdagság Minden kincséért, Két szemért, Két tűzben égő, ragyogó szemért. . .

Valahol messze van egy leány Ott a Bakony oldalán.

A haja szőke, Karcsú a termete, Az ajaka piros, Lelke mint a nap Sugaros;

Szebb, mint a virág, Mely idők rejtekén, Titokban nyílik Felmereng a madár énekén. Szebb, — igen — szebb Mint maga a reggel, Ragyogó könnye felér Minden harmat cseppel;

S tele van a szíve.

Scanned by CamScanner