Székes-Fejérvári Naptár, 1907 (35. évfolyam)
Szépirodalmi rész
55 Bécs megrémült s kegyelmet ígért. De a nép rendületlenül állt vezérei mellett és fegyverrel válaszolt a kisértésre. A nemzeti érzés romboló erővel tört ki mindenfelé és mindenben. Erdély lelkesedve választja Rákóczit fejedelemmé. A Dunántúl népe csatlakozott a felkelőkhöz, ölték-vágták a gyűlölt rácságot, bekalandozták Stiriát, Alsó-Ausztriát és zsákmányolva nyomultak Bécs faláig. Valóságos népháború volt ez. Mintha a régi gallok titáni harcai nyúltak volna fel az elszánt önfeláldozás, személyes hősiesség szűnni nem akaró láncolatával. És a seregek élén nem állt vaskezü, gyors elhatározásu katona, csupán egy nagyszivü, egy nagyeszű ember. Tiz, meg tízezrek álltak piros selymü »Libertas« zászló alatt, de a sok ezer közül alig volt hatezer valódi katona. Csodákat műveltek öt év alatt s volt idő, melyben harcaik közel győzelméről álmodoztak. Nem alkusznak. Megvetik, lenézik a népet, mely hosszú századokon át csak sértegetni, kínozni, eltiporni tudta a magyart. Bizalmatlanok iránta. Aztán jöttek ismét a harcok. Pár évig úgy látszott, hogy a kurucvilág eltemeti azt a régi, gyűlölt világot, melyben csak bilincscsörgés, zokogás és jelszó hallatszott. Ellenkezőleg: beborult ismét. A nemzet százados martiromságának újabb stációjához ért. A háborúk koldussá tették, ragadós nyavalyák megtizedelték. Ekkor jött a szerencsétlen kimenetelű trencséni ütközet (1708. aug. 3.), mely örökre eldöntötte a felkelés sorsát. Ettől kezdve az egykor dicsőséges kuruc-hadak élete lassú haldoklás. Sorai közé beveszi magát az árulás gonosz szelleme és nem csupán az apró legények, hanem maguk a rettegett, imádott vezetők fordítanak köpenyeget. A kuruc-labanc világ szomorú szinjátékának utolsó felvonása a maj- thényi sikon játszódott le, hol Károlyi Sándor kuruc-generális 1711. április 30-án letette a fegyvert, le a piros selyem, golyótépett »Libertas«-zászlókat, amelyek száz csatára, száz diadalra vitték egykoron Rákóczi világhírű ku- ruc-hadát. A földre tiport kuruc népnek nem volt maradása. Szivét a fájdalom, lelkét az elhunyt hősök szelleme fojtogatta. És tömegesen bujdostak a lengyel határ felé. Keresték a nehéz órában a megtagadott vezért, aki homlokán a véres töviskoronával, vállán a lemondás keresztjével bolyongott a hontalanság jégmezején, mert nem alázta meg magát a bíborral bevont szolgaláncok előtt, miket a bécsi hatalom császári kegyképen a nemzet nyakába varrt. Az ő nagysága, honszerelmének tiszta lángja, még bujdosá- sában is varázserővel vonzotta magához az elnyomott nép lelkét. És elbujdostak idegenbe, hol karjuk erejével, szivük bátorságával, lelkűk nemességével újabb dicsőséget hoztak a rabláncban ülő, Rákóczit sirató magyar nemzetre. Scanned by CamScanner
