Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)

Szépirodalmi rész

95

Csak hajts John, ha nem akarod hogy utoljára vigy engem! — rikácsolta az óriásnő.

Aztán Clary kisasszonyhoz fordult, s igy folytatta gőgös, elbizakodot», megvető hangon:

Ha nem tartja előnyösebbnek, hogy a kocsiból kiugorjék, értekezni akarok önnel. Egy ügyet akarok tisztába hozni, mely házam gyalázatára s leányom kétségbeejtésére már régóta lappang környezetünkben. Ez ügy önt közelről érdekli, kisasszony, mert ön idézte elő. Avagy tagadja-e, h.ogy FLrdford Alfréd gróffal szerelmi viszonyban áll ? Hogy gyalázatos mesterségével elcsábitá ez előkelő fiatal embert, a kit szülei leányomnak az én Dorisomnak szántak.

A mint Alfréd lord neve emlittetett, Clary kisasszony elpirult és elsápadt. Csakhamar azonban összeszedte magát.

— Mylady, én sohasem lettem az illem s annál kevésbé az erkölcsi- ség törvényeihez hütelen. Én nem, soha.

— Hát ki? Talán bizony lányom?

— Nincs jogom az ön leánya felett Ítélni.

— Engedelmével miss Dibdins-nek hívják.-- Igen jól van, tehát miss Dibdins! De önnek sincs joga nekem szemrehányásokat tenni, melyeket nem érdemiek.

— Oh, tudjuk, hogy ön elég ravasz és kétszínű. Hanem nem arról van szó. Ön alávaló bűvészkedéssel magához vonta e fiatal embert s leányom szerencséjét aláásta, a melytől egész élete jövője függött.

— Ily méltatlan vád ellen nem tartozom magamat mentegetni; — mondá a nevelőnő reszkető hangon s a dühtől és szégyentől mind jobban elsápadva.

— Jó, jó! tehát, miután ön Hardford Alfréd lord iránti, annyira „illemes és erkölcsös“ viszonyát ezennel beismerte, a legnagyobb jóindulattal kérdezem önt: honnan vette az „erkölcsi“ erőt, hogy mindezek után egy percig is házamban maradt ?

Clary kisasszony szemei könyekkel teltek meg.

— Oh, mily kegyetlen, mily szívtelen! — zokogá.

— Figyelmeztetem, kedves kiasszony, hogy ne csináljon semmi botrányos jelenetet. Végezzük el ügyletünket teljes nyugalommal.

— Asszonyom, mondá a nevelőnő — én árva vagyok, ön tudja jól. Nincs sehol menhelyem.

— Annál rosszabb, hogy a menhelyet, melyet én nyujték önnek, oly kevés tiszteletben tartá.

— Oh az a menhely! kegyed számított arra, hogy midőn önnél beállottam, védtelenül jutottam kezei közé. Ha tehettem volna, bizonnyal évi dijam elvesztése árán is már régen távoztam volna az ön családja köréből.

Scanned by CamScanner