Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)

Tartalomjegyzék

Lajos szemének visszaadta régi erejét. A mi jó Kossuthnak, nekem sem lehet rossz! — kiáltottam fel örvendező szívvel. Nyomban vettem egy kis üveg Brázay-féle sósborszeszt. Egy korona volt az áia. Egy korona ! Hány koronát adnak ki az emberek mindenféle haszontalanságra! Nem csalódtam bizodalmamban. A sósborszesz csudát művelt, látásom visszanyerte régi erejét. Akkor aztán elkezdtem gondolkozni. Hát csak a szemnek használna ez a szer? Próbáljuk meg azokat a hüléses, csuzos tagokat. Közben meglátogatott egy régi jó barátom: Darvas Imre gazdatiszt. Csuzbántotta ember volt az is évekkel ezelőtt. Hát egész megfiatalodva állít be hozzám. Legényesen járt, üde volt az arca, csak úgy duzzadt az egészségtől. — Hát te mit csináltál? kérdém én csudálkozva. — Semmi különöset, mondá ő. Hallgattam az édes anyám tanácsára, kinek az almárioma mindég tele volt jó háziszerekkel. Édes anyám adott egy üveg sósborszeszt s azt is megmondta, mit csináljak vele. No ez igazán nagyszerű dolog. Egy-két kanálra való tiszta Brázay-sósbor- szeszt töltöttem tányérba s a feleségem hol kézzel, hol flanell-darabbal szép gyöngén dörzsölgette ebből a sósborszeszből egy fertály óráig a fájós tagokat, még pedig napjában háromszor; reggel felkelés előtt, aztán délben s este lefekvéskor. Ennyi az egész. Csináld utánnam, tudom, megköszönöd.

— Hát én utánna is csináltam — folytatta az öreg tiszteletes — s kigyelmed- nek is ezt kell csinálni, Ütő uram, ha azt akarja, hogy újra erős, egészséges ember legyen.-- Óh, hogyne akarnam! Majd megszakad a szivem, tiszteletes ur, mikor látom, hogy az egész falu kint a mezőn, szántanak, vetnek, csak én ülök otthon, csak én sínylődöm.

Fölkele akkor a tiszteletes, bemene a házba s kevés idő múltán visszatért. Egy nagy üveg volt a kezében.

— Ihol, Ütő uram, ezt az üveget vigye el. Ebben Brázay-sósborszesz vagyon. Nem, nem, hiába, az árát nem fogadom el. Ha elfogy, tudom, mást vesz helyette. Ennek két korona az ára. Mindég jó, ha kéznél van. Egyszer a foga fáj, bedörzsöli az arca bőrét, máskor talán a torkába érez fájdalmat, akkor vízzel vegyíti a sósborszeszt s száját, torkát kiöbliti vele. Még egyebet is mondok! Az én lányom arcát egyszer éktelenül ellepte a szeplő, másszor a májfolt. Most nézze meg az arcát. Olyan tiszta fehér, mint a hóvirág.

Ütő Balázs uram hálálkodva fogta meg az öreg tiszteletes kezét.

— Egyet se hálálkodjék, mondotta a tiszteletes. Majd három-négy hét múlva. Ám azt a régi jó verset ne feledje: A pálinka gonosz ital . . .

Ütő Balázs támolyogva lépett ki az ajtón, de mintha az udvaron már egy kissé kiegyenesedett volna időnekelőtte görnyedt alakja. Szive tele volt reménységgel: ezt olvastam le bátrabb, egyenesebb járásáról.

A történet folytatása és vége.

(Melyben röviden elmondja Vén huszár, hogy Nagyerejü Ütő Balázs megfiatalodik, visszanyeri ereje javát s magától rájön a régi igazságra: a jó tanács aranyat ér.)

Történt pedig, hogy ezen a tavaszon újra elfogott a honvágy s elmenék az én kis falumba. Szántóvető emberek lepték el a határt, pattogtak az ostorok, hallottam, mint biztatják a barázdában csendesen mendegélő ökröket. Egyik-másik az országidhoz közel szántott, meg-megállitottam a kocsit, sorba kérdeztem a régi ismerősöket: hogy mult el a tél? Nem esett-e valami nagy változás, mióta nem jártam itthon?

Aztán tovább hajtottam s épp a falu végére értem, midőn önkéntelen visszarántottam a gyeplőt. Egy szép szál ember mendegélt az eke után, elől meg egy fickó legényecske haladt az ökrök mellett, nagy büszkén pattogtatva ostorát.

— Jól látok-e, Nagyerejü Ütő Balázs uram ?

A szép szál ember megállott, mosolyogva vette le a kalapiát s mondá:

— Jól lát uram, áldassék a neve Isten ő szent felségének!

— Hát hogv. s mint szolgál a * ropogta tója ?♦

Nagyerejü Ütő Balázs megértette, hogy miről kérdezősködöm. Megtapogatta a derekát s mondá, a mint következik:

— A ropogtatómnak kutya baja, tekintetes uram. Az igaz, hogy többet nem virtuskodom, ámbátor most sem hagynám a magyar becsületet . . . Elég az, hogy erőm, egészségem visszakerült a régi szállására s a mig lehet, el sem is eresztem. Jól mondja a példabeszéd : A jó tanács aranyat ér. Azt hiszem enyém az egész világ, hogy újra foghatom az eke szarvát, szánthatom az én kedves földjeimet, Mert azt csak a gazdaember tudja, uram, mily drága, kedves neki a föld, az édes anyaföld!

Nagyerejü Ülő Balázs alig fogyott ki az áradozó beszédből. Estig is el tudtam volna hallgatni. Valósággal megindultan fogtam kezet a boldog emberrel s elbúcsúzván tőle, nem állhattam meg, hogy vissza-vissza ne tekintsek. Lelkemnek gyönyörűség volt látni a piros arcú, szép szál embert, a mint boldogan lépkedett az eke után . . .

Scanned by CamScanner