Székes-Fejérvári Naptár, 1903 (31. évfolyam)

Általános rész

levél, ténfergett a kulcscsomóval a folyosó ama részében, a hol a lámpák égtek. A páterek, öten — az igazgató szobájában üldögéltek. Volt

közöttük két fiatalabb ember is, a kik pár év előtt léptek csak be a rendbe, a többi három azonban öreges, világtól elmaradt. A fiatal páterek élénken beszélgettek a dolog felől. Az egyik, Károly atya, éles ftlozófelme, szikár, fekete és malicziózus, a homlokát simogatta és mereven bámult a füstbe, a mi hosszuszáru pipájából fölfelé kanyargóit. Összeránczolta homlokát, a mint az igazgató szavait hallgatta, a ki mély, döngő lépésekkel rótta a szobát.

~ Valami megfoghatatlan az eset —■ dörmögte az igazgató. — Legendák nem valósulnak meg a mai időben ... És elvégre mit keresne itt egy — asszony?! Éjnek-éjszakáján? Egy asszony? . . . Hiszem, atyák, hogy mindnyájan tiszteljük ennek a helynek a szentségét. Nem is tudok mit gondolni.

A két öreg pap csendesen mulatozott ezenközben, színes kavicsokat tologatván a fatáblán, a harmadik öreg pedig érdeklődéssel figyelte a játékot. Őket nem igen érdekelte a dolog. Csak az egyik sóhajtott néha:

— A mióta Jusztus elkövette azt a szerencsétlenséget, azóta! — és igen lehajtotta a fejét a színes kavicsok fölé.

Károly atya, a ki eddig némán bámulta a füstkarikát, érdeklődve emelte föl a fejét.

— De hát miért is tette azt Jusztusz?

Apró fekete szemével az igazgatóra nézett. Az igazgató némileg elpirult. Engesztelő hangon mondta:

— Maradjon az titok, atyák, ne bolygassuk a dolgot.

— Asszony-história? — kérdezte Károly attya figyelmesen.

Az igazgató nem felelt, csak bólintott. Az ajtón halkan kopogtattak e pillanatban. Mindenki összerezzent. Egy pillanatig csönd volt. Végre az igazgató száraz hangon mondá: /

— Lehet.

Az ajtó megnyillott. Kmoch lépett be. Alig támolygott. Apró savó- szinü szemeivel olyan alázatosan nézett körül, mint az üldözött eb.

— Félek odakünn, — nyögte akadozva.

— Ostoba, — pattant fel az igazgató — mitől fél ?

Kmoch, kezét fölemelve, vállán keresztül hátrafelé mutatott:

— A kisértettől.

Erre mozgás támadt a szobában. Az atyák élénk gesztusokat tettek, az igazgató kipirult arczczal kiabált:

_ Ember! Marha! Hisz nincsenek kisértetek! . . . Hogy mer ilyent

mondani ezen a helyen? Ha nem volna annyira korlátolt elméjű, azonnal elcsapnám állásából. Butasága menti csak szavait.

A kis Kmoch majd összeroskadt a kemény szidás alatt, azonban

— 95 —

Scanned by CamScanner